E sorok írója egy ideig abban a hiedelemben élt, hogy ő magyar. Azután azt hitte, hogy ő zsidó. Ma tudja, hogy ő az.

Zsidóságára először a nyilas tornatanár hívta fel a figyelmét, de tudatossá ez csak akkor vált, amikor néhány évtizeddel később véletlenül lapozgatni kezdett Naftali Kraus „Ősi forrás” sorozatának egyik könyvében.

Azóta sem tudom ezt a lapozgatást abbahagyni. Naftali magyarnyelvű beszámolója a zsidó hittudomány számtalan forrásáról, megdöbbentően és hihetetlenül érdekes. Egyszerűen és csodálatosan érdekes. Azt, hogy a zsidó hit minden ágazatát, minden művelőjét és minden bírálóját olyan jól ismeri, az nem is olyan meglepő egy ilyen nagyszakállú, hithű zsidó ember esetében. De, hogy nem lehet az írásait letenni, hogy azok olyan érdekfeszítőek minden vallásos és vallástalan ember részére, az már nem is meglepő, hanem egyenesen elképesztő.

A magyar olvasók ez alkalommal az „Ősi forrás” ötödik kötetét tartják a kezükben. Akinek sietős dolga van, ne kezdje olvasni. El fog késni. De magam csak azt mondhatom, Isten áldja meg ezt a Naftalit. Köztünk maradjon, biztos hogy Ő meg is teszi

Ephraim Kishon

---

Mózes Öt Könyve, más néven a Tóra, a zsidó hitvallásnak a tulajdonképpeni alapja. A Tóra, a legjobban ismert, legtöbbet tanulmányozott és legtöbbet magyarázott része a mi Bibliánknak, a TENÁCH-nak. Naftali Kraus, az író, a tudós, a haszidista hagyományok kiváló ismerője és hű követője nagyszerű szolgálatot tesz a magyarnyelvű zsidóságnak, sőt az egyetemes magyar kultúrának legújabb művével, Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében megjelentetésével. A haszidizmus évszázadokon keresztül a néphez közel álló átélése volt a Tóra parancsait, micváit követő zsidóságnak Magyarországon is.

Sok sikert kívánok Naftali Krausnak ehhez a könyvéhez, ahhoz a dicséretes feladatvállaláshoz, melyben megnyilvánul a megújhodott Izraelből a zsidó kultúra és hagyományok sugárzása a mai Magyarország felé is.

Joel Alon
Izrael Magyarországi Nagykövete

Örömmel ragadtam tollat, hogy immár ötödik alkalommal bevezetőt írjak Naftali Kraus kiváló izraeli író, újságíró Mózes öt könyve a haszid folklór tükrében című remekművéhez.

Az Ősi forrás sorozat eddig megjelent négy műve:

Heti Szidrák és az Atyák bölcs tanításai (1990)

A Próféták Népe (a Haftárákról) (1992)

A Talmud Bölcsei (elbeszélő biográfiák) (1993)

A Zsidó Ünnepek a haszid legenda tükrében (1994)

üstökösként robbant be a magyar zsidó irodalomba. Ezek a hézagpótló alkotások felbecsülhetetlen értékkel gazdagítják a zsidó és egyetemes kultúra kincsestárát.

Naftali Kraus legújabb műve reflektorfénnyel árasztja el, a haszid legendák varázslatos tükrében a Tóra, Mózes öt könyvében lefektetett, az élet minden területét felölelő hit, történelem és jog örökérvényű eszmevilágát.

A Tóra, amelyet Isten adományozott a zsidó népnek, fáklyaként világítja meg az egész emberiség számára Istenhez, a monoteizmus felé vezető utat.

A műben található haszid legendák és azok kiváló megelevenítői, Báál-Sém-Tov, a haszidizmus megalapítója és követői teszik lehetővé az olvasó számára a Tóra jobb megértését, és ezen túl annak megbecsülését és korlátlan szeretetét is.

Az olvasó a szerzőnek ezen művét is a szívébe fogja zárni és ösztönözni fogja arra, hogy elmélyedjen a Tóra tanulmányozásában. E mű is, mint az előzőek, átütő sikerre számíthat.

Zoltai Gusztáv

---

 Dr. J. Z. Moskovits: A SZENTÍRÁS ÜZENETE A MA SZÁMÁRA

„Forgasd, állandóan forgasd, mert minden Benne van (a Tórában)" (Az Atyák Tanításai 5:25.). Ezt a tanácsot tette magáévá Naftali Kraus, az „Ősi forrás” című sorozatban most megjelenő új, ötödik könyvének megírásával. Az említett sorozat első könyve a heti szidrákkal foglalkozik.

Jelen munkájában (miután második könyvében a háftárák anyagát dolgozta fel, a harmadikat a Talmud bölcseinek, a negyediket a zsidó ünnepeknek szentelte) most visszatér és újból Mózes öt könyvét kommentálja.

Valójában nem újból, hanem más szemszögből nézve öleli fel a heti szakaszok anyagát. Ebben Rási módszerét követi, aki Jeremiás próféta szavai alapján – „Olyan az Én szavam...mint a sziklának, a kalapácstól darabokra tört szilánkjai” (Jer. 23, 29) – a következő módszertani tételt állítja fel: „A bibliai verset előbb természetes (pesát) értelmezésben kell visszatükrözni, utána jöhet a szöveg átvitt értelme, (derás)”.

Jelen művében, tehát, N.Kraus nem bocsátkozik ismétlésekbe, hanem a bibliai szöveg átvitt értelmezését, a gyakorlati életből vett példákra való alkalmazását hozza; legtöbbször haszid legendákkal átszőtt bibliai verseket és azoknak a megadott példákból folyó „újabb” értelmezését adja meg. Az ősi tanítás ilyenformán elevenebb alakot ölt, az olvasóban a lüktető élet érzését kelti.

Ez az eljárás azonban sokszor nehézségekbe ütközik. Egy bibliai idézet „újszerű” megvilágítása, a haszid légkörből a mai ember gondolkodás-világába való átültetése után nem csendül ki pontosan az a „poén”, mint az eredeti megszövegezésben. Ilyenkor pótmagyarázatokra szorulna a szerző, s ennek következtében sok ilyen frappáns megjegyzés kiszorult ebből a gyűjteményből.

Más előnye is van ennek az új szidra-sorozatnak. Az olvasó megtanulja, hogy a Szentírásnak nemcsak objektív, a szavakból folyó tárgyilagos értelme van (a pesát), amely azt vizsgálja, mit tartalmaz pontosan az a bizonyos bibliai vers, hanem mi az üzenete a számunkra (ez a „derás", amely a szöveget szubjektív, többarcú megvilágításban tárja elénk).

Végső célja ennek a munkának azonban az, hogy a zsidó ember általa megsejtse a nagy fényt, amely az Írásból árad, és kedvet kapjon a Biblia rendszeres, módszeres tanulmányozására. Ha ezt, akár csekély mértékben is eléri, ez lesz munkájának igazi jutalma.

Bné Brák 5755 Ádár (1) havában
1995. február. Dr. J. Z. Moskovits a könyv lektora

---

 Vigasz a bajban
(A szerző előszava és bocsánatkérése)

„Emlékezz szolgádnak tett ígéretedre,

amelyhez nekem reménységet adtál.

Ez a vigaszom nyomorúságomban,

hogy szavad feléleszt engem.

Bármennyire is gúnyolna a gonoszok,

mégsem hajolok el a Tórádtól!...

Ez jutott ki nekem,

mert megóvtam rendeleteidet".

                            (Zsolt. 119, 49-50)

Ez az ötödik kötet az Ősi Forrás sorozatban. Áldva legyen, aki megélni engedte ezt a napot. Elégedettnek kellene lennem, de nem vagyok az. Ellenkezőleg. Állandóan a Prédikátor (Kohelet) szavai motoszkálnak a fejemben az „igen nagy hiábavalóságról”. Valóban, hiába volna minden? Valóban nincs remény, hogy a tetszhalott magához tér?

De hiszen nem egészen van ez így. Vannak bíztató kezdetek (melyeknek nincs folytatása), vannak iskolák, vannak ifjúsági szervezetek; pislákol a fény, de a százezres tömeg nem mozdul; nem indul meg az önkutató identitáskeresés tisztító folyamata. Sokan visszafordulnak a „Mózes vallású magyarok" zsákutcába torkolló ösvényére; mások valami „zsidó származást” emlegetnek, ami semmire sem kötelez, míg a legtöbben csak az antiszemiták bugris zsidózására kapják fel a fejüket és legszívesebben eltűnnének, felszívódnának. Ennek nem szabadna megtörténnie.

Ezt, az asszimiláció megállítását, a zsidó tudat és öntudat kisarjadását a szellemi romokon – próbálja ez a könyv, ezek a könyvek elérni. Sziszifuszi munka, szinte reménytelen, szinte kilátástalan, de nincs felmentés alóla. „Ismerd meg atyád Istenét és szolgáld őt teljes szívvel és készséges lélekkel..." (Dávid királyunk szavai fiához, Salamonhoz, Krónikák könyve, 1, 28,9). Ahhoz, hogy zsidók, jó zsidók legyünk, meg kell ismerni a zsidóságot, tudnunk kell, miről van szó, mi az a 3000 éves örökség, amit szüleink ránk hagytak.

Ugyanakkor – s ezt magamnak szuggerálom reggeltől éjfélig – nem lehet szemrehányást tenni azoknak, akik itt magukra maradtak, az elnyomás sötét éveiben, amikor aktív zsidónak lenni kiállást jelentett és egy gyereket malenoltatni nem egyszer állásvesztéssel járt.

Talán, a haszid felfogás, amely még a legeltávolodottabb, leg(ön)kirekesztettebb zsidóban is a testvért, a hittestvért látja – talán ez a kulcs a magyarországi zsidó rejtély megfejtéséhez.

Az Írás tanúsága szerint, a kohanita – miután más ruhát öltött – kiviszi a hamut (az elégett áldozat hamuját) a táboron kívülre, „tiszta helyre" (Leviticus, 6,4). Mondta erre az izbicai rebbe, a szentéletű rabbi Mordecháj-Joszéf: „Még a zsidók salakja, a kiégett „hamu”, amiben már egy cseppnyi szikra sincs és így a „táboron kívül" látja magát – még ennek is van reménye, hogy egyszer visszatér, hiszen az Örökkévaló úgy vezeti a világot, hogy „még az eltaszított se maradjon elveszítve előle” (Sámuel, 2, 14, 14). Ezért nem szabad lemondani egy zsidóról sem és még ezt a „hamut" is tiszta helyre kell tenni...". (A témát lásd részletesen a Leviticus könyve Cáv szakaszában).

* * *

Nem tudom, miért kell a szerzőnek frusztrációit kiteregetni és a könyv olvasóját „társszerzővé” tennie kételyeiben, csalódásaiban, időnként fel-felbukkanó kishitűségében. Elég baj ez neki és a sokaság baja (cárát rábim) itt nem jelent vigaszt. Ami talán mégis vigasz a bajban, az a hajszálrepedések a közöny várfalán; a szívekről le-lepattogzó rozsda hangja, ami mennyei muzsika fülemnek; a zsidó gyerekek tágra nyitott szemei, amikor köntörfalazás nélküli egyenes beszédet hallanak, és a zsidó (ön)tudat szikrácskái lángra lobbannak. Kevés, nagyon kevés, itt-ott egy-egy mindössze, de értük érdemes végigcsinálni és a mottóban említettek gúnyolódását végighallgatni.

Azt viszont tudom, miért kell mentegetőznöm és bocsánatot kérnem. Azért, mert telik a drága idő, pereg a homokóra, és akik képesek rá, akiknek módjukban volna – nem tesznek eleget a magyarországi zsidók megmentéséért. Én ezt magamnak, magamra mondom – akinek inge, vegye magára. Mint az egykori deákok, vagy vándor rabbik, bottal a kézben, tarisznyával a vállon, kellene végigjárnunk a magyar falvakat és kisvárosokat és keresni, felkutatni a veszendőbe menő zsidó lelkeket. Ezt nem tesszük, lustaságból, kényelemszeretetből, ezzel szemben Pesten ágálunk és nem lelünk rá a rejtőzködőkre. Ezt a Gondviselés számon fogja kérni rajtunk.

Ebben a szerző is hibás – tehetett volna többet.

* * *

Ötödik, meglehet utolsó, könyv a sorozatban. Ennek az anyagnak egy része korábban, folytatásokban, napvilágot látott a Hét Tükre c. magyarnyelvű, Tel-Avivban megjelenő hetilapban.

A könyv címe önmagáért beszél; nem írom itt le, miről szól, mik a „szempontok”, stb. Ezt egyrészt megtalálja az olvasó a szaklektor előszavában – hálás köszönetem neki – és Ephraim Kishon lelkes soraiban. A források azonosak az előző könyvvel; a Tóra klasszikus kommentátorai, a két Talmud és a Midrások bölcsei tulajdonképpen az igazi szerzői e könyvnek. Én csak megpróbáltam mondanivalójukat valamilyen rendszerbe csoportosítani és magyar nyelvre átültetni. Ebben nagy segítségemre volt a könyv szerkesztője, Dr. Sólyom Olga, kinek szabadkezet adtam, hogy mindent „magyarítson”, a nevemen kívül, és aki ezen felül „meghúzta a vészféket”, amikor túl szabadjára engedtem a haszid legenda csapongását és átléptem azt a határt, amin túl megárt a sok a jóból.

Köszönet a keveseknek, akik segítettek, köztük Zoltai Gusztáv, Áháron Méir és Oberlander Baruch barátaimnak, de azoknak is, akik legalább nem gáncsoltak.

A sorozat első kötetének (1990) előszavában írtam: „Végezetül a szerző fohásszal fordul a Világ Urához, atyái Istenéhez, aki megóvta őt minden rossztól: adassék meg, hogy ez a könyv elérje célját, ami nem más, mint a zsidó nép magyarul olvasó és beszélő részének megmentése az asszimilációval járó katasztrofális nemzethaláltól, elkallódástól, kihalástól, ahogy azt a pozsonyi rabbi, Mose Szófér (Chátám Szófér), a magyar zsidóság egyik legnagyobb alakja, írta fiainak, végrendeletében: „Legyen az Örökkévaló akarata, hogy a forrás ne apadjon el és a fa ki ne vágassék!..."

Ehhez ma sincs mit hozzátennem.

Naftali ben Dvorá Kraus

Erev Pészách, a világteremtés 5755. évében Tel-Avivban, 1995. áprilisában
(A szerző budapesti címe: c/o Oberlander Baruch 1075. Wesselényi u. 4. I. 1.)

Magyarul eddig megjelent művei:

Az Ősi Forrás, 1990 (1).

A próféták népe, 1992 (2).

A Talmud Bölcsei, 1993 (3).

Zsidó ünnepek, 1994 (4).

Mózes 5 könyve a haszid folklór tükrében, 1995 (5).

A rabbit hazaárulással vádolták, 1991.

H. Donin: Zsidónak lenni, 1991. (fordítás)

Előkészületben:

Báál-Sém-Tov, a haszidizmus megalapítója.

Az Atyák: rabbi Nátán misnája

Tánjá – a közepesek könyve (fordítás).