JOCHÁNÁN, A LEGSZEBB AMORITA

Jochánán, az amorita jó tulajdonságai között nyilvánvalóan nem az a legfontosabb, hogy korának legszebb férfija volt. Ez azonban annyira feltűnő vonása volt, hogy a Talmud szükségesnek tartja több ízben is megemlíteni, s ez nem jelentéktelen dolog.

Az Erec Jiszráél-i amoriták feje és a Jeruzsálemi Talmud szerkesztője volt. Jehudá fejedelem már születése előtt nagy jövőt jósolt neki. Jochánán nem ismerte szüleit: amikor apja meghalt, még viselős volt vele édesanyja, a szüléskor pedig követte férjét a sírba (Kidusin 31.). Árva gyerekként nagyapjánál nevelkedett, és több éven át Ciporiban, rabbi Jehudá jesivájában tanult. Erről maga számol be, s elmondja, hogy a tizenhetedik sorban ülve hallotta ugyan rabbi Jehudá és Ráv halachikus vitáit, de egy szót sem értett belőlük (Chulin 137.).

A Talmud több helyütt Bár Nápchá, "a Kovács fia" néven említi, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy apjának ez lett volna a neve vagy a foglalkozása. Születéséhez is legenda fűződik. Egy állapotos asszony Jom Kippurkor, amikor mindenki böjtöl, hirtelen enni kívánt, és éhségében rosszul lett. Rabbi Jehudához szaladtak megkérdezni, mi most a teendő, adhatnak-e enni neki.

A fejedelem döntése az volt, hogy súgják az asszony fülébe: "Ma Jom Kippur van..." Ha ettől nem tér magához, akkor adjanak enni neki, mert ebben az esetben pikuách nefes, életmentés a böjt megszegése. Ez a halachikus precedens egyébként máig használatos: a súgásnak, úgy látszik, pszichológiai hatása van... A gyógymód használt: az asszony rendbe jött, és másnap megszülte Jochánánt. A szülésbe azonban belehalt, és a gyermek ettől kezdve az árvák keserű kenyerét ette. Felnőttkorában azzal "vigasztalódott", hogy így legalább fölmentést nyert a szülőtisztelet nehéz kötelezettsége alól... (Kidusin 31.)

* * *

Egészen kicsi korától kezdve egyetlen dolog volt fontos a számára: a Tóra-tanulás. A szüleitől öröklött birtokot eladta, mert nem akarta a szántóföldön és a szőlőben elpazarolni a drága időt. A Midrás elbeszéli, hogy időskorában egyszer Tibériásról indulva Cipori felé sétált tanítványával, Chijá bár Ábával. Elhaladtak egy szántóföld mellett, és Jochánán azt mondta: "Látod ezt a földet? Az enyém volt, de eladtam, mert a földművelés zavart volna a Tóra-tanulásban..." Amint továbbmentek, megmutatta az olajfaligetet és a szőlőt is, amelyek szintén az övéi voltak egykor. Chijá keseregni kezdett: "Jaj, hát nem hagytál meg magadnak semmit öreg napjaidra!..." Jochánán így felelt: "Nem-e? Hiszen túladtam azon, ami hat nap alatt teremtetett, és megkaptam cserébe azt, amire negyven napot vártunk [a Tórát]!" (Vájikrá Rábá 30. és Sir HáSirim Rábá 8:7.)

Minden rendben is volt, amíg a birtok ára tartott. Attól kezdve, hogy elfogyott a pénz, Jochánán olyan szűkösen élt, hogy elmondani is nehéz lenne. Tíz gyereke volt, és nem volt egy betevő falat a háznál... Egyszer úgy döntött, hogy nem bírja tovább, és Ilfá nevű társával együtt elhatározta, hogy abbahagyja a tanulást, vándorkereskedésre adja a fejét. A talmudi legenda elbeszéli, hogy útközben leültek enni egy düledező kerítés tövébe. Arra járt két angyal, és az egyik azt mondta a másiknak: "Gyere, döntsük rájuk a kerítést, mert otthagyták az örök életet [a Tóra-tanulást], és hívságos, földi dolgokkal foglalkoznak!" Társa azt felelte: "Hagyd őket! Egyiküknek nagy érdemei vannak..." Jochánán hallotta az angyalok beszélgetését, de látta, hogy Ilfá nem hallja őket. Arra a meggyőződésre jutott, hogy ő lehet az, akinek nagy érdemei vannak. Elbúcsúzott hát társától, és visszament tanulni. Mire Ilfá visszatért az üzletelésből, ő már ros jesivá, jesivávezető volt. (Táánit 21.)

* * *

Fiatalkorában olyan szép férfi volt, hogy csodájára jártak. Szokása volt napnyugtakor odaülni a mikve ajtajához, hogy a tisztulás vizében megmerítkezett asszonyok kijövet őt lássák meg elsőnek, és olyan szép gyermekeket szüljenek, mint ő. Amikor a bölcsek megkérdezték, nem fél-e a szemmelveréstől, azt felelte, hogy József törzséből származik, ezért rajta nem fog az ilyesmi... (Bává Meciá 84.)

Lánytestvére még nála is szebb volt. Ennek köszönhető, hogy sikerült megnyernie a hagyományhű zsidóság számára Simon bár Lákist, azaz Rés Lákist, aki tanítványa, majd munkatársa és sógora lett. A Talmud elbeszélése szerint ez így történt:

Jochánán a Jordánban fürdött. Simon bár Lákis messziről nőnek nézte, és a magasból utána ugrott a vízbe. Jochánán azt mondta neki, hogy ezt az energiát inkább a Tóra tanulására kellene fordítania. "A te szépségeddel meg inkább nőnek kellene lenned!" - replikázott Simon, aki abban az időben egy rablóbanda tagja volt, és meglehetősen szabados életmódot folytatott.

Jochánán "vette a lapot", és azt mondta: "Tudod mit? Van egy nővérem, aki sokkal szebb, mint én. Ha megígéred, hogy Tóra-tanulásra adod a fejedet, és annak szenteled erődet, hozzád adom őt!" A fiú ráállt az "üzletre", Jochánán pedig magához vette, és addig tanította, míg nagy Talmud-tudós és amorita nem lett belőle. (Bává Meciá 84.)

A Talmud azt mondja, hogy aki el akarja képzelni Jochánán szépségét, fogjon egy ezüstserleget, töltse meg gránátalmamagokkal, tegyen köré egy csokor rózsát, és helyezze a serleget a fény és az árnyék közé: a ragyogás, amelyet látni fog, hasonlít ahhoz a szépséghez... (Uo.)

* * *

Nagy Tóra-tudása nagy szerénységgel párosult. Tizenhárom évet töltött rabbi Osájá jesivájában, és nagyon tisztelte mesterét. Amikor már a nagynevű tibériási jesivát vezette, és az Erec Jiszráél-i zsidó közösség szellemi vezetője volt, még mindig Osájához fordult, ha kétségei támadtak vagy tanácsra volt szüksége. Szavajárása volt: "Aki mestere jelenlétében pászkenol, megérdemli, hogy megmarja a kígyó." (�ruvin 63.) Osájá legtöbb tanítványa a mester halála után Tibériásra költözött, és Jochánán növendéke lett. Ráv és Smuél halála után ő lett az egész akkori zsidó világ szellemi feje: mindkét Talmud tele van halachikus rendelkezéseivel. Tanítványainak se szeri, se száma. Köztük volt - hogy csak a legnevesebbeket említsük - Ámi, Ászi, Ábáhu, Chijá bár Ábá, Simon bár Ábá, Rábbá bár Bár Cháná, Ábá bár Káháná is.

A Talmud-kommentátorok első nemzedéke, a risonim - köztük Maimonides - Jochánánnak tulajdonítják a Jeruzsálemi Talmud megszerkesztését, noha a szerkesztés munkálatai mintegy száz évvel a halála után fejeződtek be. Ezt az állítást arra alapozzák, hogy neve számtalanszor szerepel a Jeruzsálemi Talmudban, és arra, hogy Misná-magyarázatai a Talmud gerincét képezik. Jehudá fejedelem iránti tiszteletét tanúsítja, hogy nagy erőfeszítéseket tett a Misná népszerűsítésére, magyarázására és az esetleges kétségek feloldására. Nemegyszer megtörtént, hogy mestere, rabbi Jánáj újdonságnak vélt halachikus döntéséről bebizonyította: az már szerepel a Misnában (Bává Bátrá 154.) Nagy elismeréssel adózott a bölcs elődöknek, és véleményüket döntőnek tartotta: "Az első nemzedék szíve [vagyis szava, véleménye] oly nagy, mint a Szentély kapuja. A későbbieké akkora, mint a Csarnok bejárata. A miénk pedig, mint a tű hegye..." (�ruvin 53.)

Ne lássam meg a Messiást...

A zsidó tudományoknak, sőt az élet egyéb területeinek sem igen volt olyan ága, amellyel Jochánán ne foglalkozott volna. Nem sorolható be a hagyományos felosztás szerint sem a halachisták, a törvényhozók, sem az ággádisták, a zsidó legendavilág művelői közé. Igen nagyra becsülte az ággádátanulást: főleg a szombatot szokta ennek szentelni (Gitin 60.). Szavajárása volt, hogy a talmudistáknak szerényeknek kell lenniük, és a durva, faragatlan emberek alkalmatlanok a Tóra-tanulásra.

Igyekezett emelni az imádkozás színvonalát. Főleg a közösségi imát értékelte nagyra. Egyik mondása így szól: "Ha az Örökkévaló benéz a zsidó templomba, és azt látja, hogy nincs ott egy minján, rögtön megharagszik..." (Bráchot 6.) Kötelezővé tette a növendékeknek, sőt a Talmud-bölcseknek még inkább, hogy jó példával járjanak elöl: ruhájuk tiszta legyen, és ne adjanak alkalmat arra, hogy megszólják a Tan művelőit. Azt szokta mondani: "Szégyen, ha a tálmid cháchám foltozott cipőben jár az utcán!", sőt "A tálmid cháchám, akinek pecsétes a ruhája, halált érdemel!", mivel szégyent hoz a vallásos, istenfélő zsidókra... (Sábát 114.)

* * *

Sok ággádája - a nevelő szándékú legendán túl - történeti elemeket is tartalmaz. § volt az, aki a Második Szentély pusztulását megelőző belviszályt Kámcá és Bár Kámcá történetével illusztrálta, és ő adott közre részleteket Betár pusztulásáról is (Gitin 54.) Ugyancsak sokat foglalkozott a Messiás eljövetelével. A megváltás előtti kort meglehetősen borúlátóan ítélte meg. Úgy gondolta, a Megváltó vagy egy kegyetlenül rossz időszak után fog elérkezni, vagy olyan korban, amikor mindenki jó és igaz, cádik lesz. Azt jövendölte: "Mielőtt a Messiás jön, nagy bajok lesznek, a bölcsek száma megcsappan, a maradék pedig rengeteget fog szenvedni. A közösség bajai is megsokasodnak, nagy üldöztetésben lesz része: az egyik córesz még véget sem ér, máris jön a másik..." (Psziktá d'Ráv Káháná 51:2.) Mindezeket előre látva azt kívánta: "Jöjjön [a Messiás], de én ne lássam!..." (Szánhedrin 98.)

Tilos a jeridá

Jochánán szerénységéhez érdekes módon rátartiság járult. A Tóra szeretete és tisztelete egyben a tudósok tiszteletét is jelentette számára, egyszer azonban pórul járt. A Jeruzsálemi Talmud elbeszéli, hogy egy helyen, ahol nem ismerték őt, kijelentette: "�n vagyok itt a benázáj!" Ehhez tudni kell, hogy Ben Ázáj nagy Talmud-tudós volt, de igen öntelt. Szavajárása az volt: "Izrael összes bölcsei annyit számítanak velem szemben, mint a fokhagyma héja..." Ťgy vált tréfás "ranggá" a neve. Nos, jött egy helybéli talmudista, és föltett Jochánánnak néhány kérdést, amelyekre az nem tudott válaszolni. "Nu, elment a benázáj..." - csipkelődött a tudós. (Jeruzsálemi Talmud, Bikurim 2:2. Pné Mose magyarázatával.)

Más alkalommal Ráv elküldte hozzá Babilóniából fiatal tanítványát, Káhánát, aki megölt egy besúgót, és körözés alatt állt. A mester megparancsolta növendékének, hogy hét évig ne zaklassa kérdéseivel Jochánánt. Rés Lákis, aki már hallotta Káháná hírét, figyelmeztette sógorát: "Oroszlán jött ide Babilóniából!" Az új hallgatót az első sorba ültették. Néhány nap elteltével, amikor látták, hogy nem tesz föl kérdéseket Jochánánnak, hátrább került, a hetedik sorba, de ott is meghallotta, amint Jochánán azt mondja Rés Lákisnak: "Úgy látszik, róka lett az oroszlánból..." Káháná úgy döntött, hogy a hét sor, amivel hátrább ültették, hét évnek számít, ezért talpra ugrott, és felkérte Jochánánt, kezdené elölről az előadást... A bölcs eleget tett kérésének, a tanítvány pedig minden mondatába, minden állításába belekötött. Ahány kérdésére nem tudott válaszolni Jochánán, annyi sorral előbbre ültették Káhánát.

A mester igyekezett jobban megnézni magának a babilóniai ifjút, akinek szerencsétlenségére abban az időben ki volt sebesedve a szája. Jochánán, akinek ekkorra már igen megromlott a látása, úgy vélte, Káháná rajta nevet. Nagy haragra gerjedt, és a fiatalember egyszerre holtan esett össze...

Másnap erről beszélgetvén Jochánán azt mondta a tanítványoknak: "Ti is láttátok, mit művelt ez a babilóniai!" Felvilágosították, hogy tévedett: az ifjú nem nevetett, csak be volt szakadva az ajka. Jochánán döbbenten kisietett a temetőbe, de a sírbolt bejárata előtt egy mérges kígyó állta útját. A bölcs kérlelni kezdte, engedje be a mestert tanítványához, de a gonosz csúszómászó nem moccant. Eressze be a társat társához, kérte ekkor, de ennek sem volt hatása. Adjon utat a tanítványnak, hogy bemehessen mesteréhez, mondta végül, s erre a kígyó odébb csúszott...

Jochánán könyörgésére Káháná életre kelt. A mester bocsánatot kért, majd hívta az ifjút, hogy menjen vele vissza a jesivába. Káháná feltételül szabta, hogy ha ismét kérdésekkel zaklatja, nem haragszik meg rá, és nem "öli meg". Olyan fölkészültségről tett tanúságot a jesivában, hogy Jochánán végül azt mondta: "Azt hiszitek, hogy a Tóra a tiétek [az erecieké]? Nem, a Tóra az övéké [a babilóniaiaké]..." (Bává Kámá 117.)

* * *

A Tóra izzó, megalkuvás nélküli szeretete és elsőbbségének feltétlen elismerése mellett Jochánán lángolásának másik tárgya Erec Jiszráél, a zsidók országa, a Szentföld volt.

A háláchá teljes szigorával hangsúlyozta az Erec Jiszráél-i jisuv, a zsidó közösség fontosságát, és tiltotta a jeridázást, az ország elhagyását. Még micvá teljesítése érdekében sem engedte meg, kizárólag pikuách nefes, életveszély elhárítása miatt. Szigorúan megtiltotta, hogy izraeli földet nem zsidónak adjanak bérbe: egy kérdésre válaszolva azt mondta, inkább heverjen parlagon a föld, mintsem hogy idegen művelje (Jeruzsálemi Talmud, Dmáj 6:1.). Sokszor mondta: "Aki négy lépést tesz Erec Jiszráélban, az már biztosan részese lesz a túlvilági életnek." (Ktubot 111.) Ezt a gondolatot odáig vitte, hogy még a megátalkodott, bálványimádó Omri király is dicséretre méltó, mert Izrael királyságához csatolta Somron városát, vagyis gyarapította az országot.

Más Talmud-bölcsekkel ellentétben Jochánán nem tulajdonított túlzott szellemi jelentőséget Jeruzsálemnek: a maga földi, röghözkötött valóságában szerette a várost, és imádkozott fölépüléséért. Gyakran idézte az Örökkévaló szavait, amelyeket úgy lehet értelmezni: "Addig nem megyek a Felső - szellemi - Jeruzsálembe, amíg nem voltam a Lenti - földi - Jeruzsálemben." (Táánit 5.)

* * *

Emberszeretete és humánuma nem tett különbséget zsidó és nem zsidó, vallásos és vallástalan, úr és szolga között. Kánaánita szolgájával úgy bánt, mintha a fia lett volna: a szolga ugyanazt ette, amit ő. A bölcs így beszélt erről: "Nem Az alkotta-e őt, Aki engem az anyaméhben? Nem Ugyanaz formált-e bennünket az anyaölben?" (Jób 31:15.) Az egyenlőség ilyen egyértelmű kifejezése a Talmudban (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot 5:5.), sok-sok száz évvel a francia forradalom - jórészt pusztába kiáltott - egyenlőségi jelszava előtt, felér a zsidó gondolkodás számára adott kitüntető oklevéllel...

Jochánán ellenezte a vétkesek üldözését. Szép szóval próbálta megtérésre bírni azokat, akik - legtöbbször tudatlanságból - nem tartották be a zsidóság törvényeit. Ebben nem volt egyedül a Talmud-bölcsek között, akik előrelátóan fölismerték, hogy a büntetés, az üldözés csak elvadítja, még jobban eltávolítja az embereket.

A rablóvezér sógor halála

A családi élet szentségét igen nagyra tartotta. Az volt a véleménye, hogy az összeillő párok megtalálása akkora erőfeszítést igényel, mint a Sás-tenger kettéválasztása. Az esküvő után hamar elmúlnak a mézeshetek, és magukkal viszik az édes egyetértést... Erre vonatkozik szerinte az Ťrás-vers: "Akinek életútját kedveli az Örökkévaló, azt még ellenségeivel is összebékíti." (Példabeszédek 16:7.) Ezt Jochánán az ember feleségére értette (Brésit Rábá 54:1.), ugyanakkor azonban azt is mondta: "Akinek az első felesége meghal, az olyan, mint aki megérte a Szentély romba dőltét..." (Szánhedrin 22.)

Maga is korán megözvegyült, s mind a tíz fiát is túlélte. Legkisebb fia porhüvelyéből egy csontocskát állandóan magánál tartott. Ha valaki panaszkodott neki, megmutatta a csontdarabkát, s azt mondta: "Látod, én tíz fiamat temettem el..."

Lányai is voltak. Az egyiket szerette volna feleségül adni tanítványához, Zeirihez, aki fiatalkorában álijázott Babilóniából. Zeiri vonakodott, mert, mint a babilóniaiak többsége, úgy érezte, neki nagyobb a jichesze, "előkelőbb" zsidó, mint az ereciek. Jochánánnak ez nagyon fájt. Egyszer úton voltak együtt. Amikor egy patakhoz értek, Zeiri a hátára vette a mestert, és átvitte a gázlón. A bölcs nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: "A Tóránk kóser [vagyis az ereci Tan kóser a számodra, hisz engem mesterednek tartasz], de a lányaink nem kóserok?!" (Kidusin 71.)

* * *

Egy másik talmudi híradásban Jochánán maga számol be arról, hogy öregkorában "meleget" - talán gyógyteát - fogyasztott, és ez visszaadta fiatalságát. Hyman szerint időskorára újra megnősült, gyermekei lettek, és ezt érthette a visszatért ifjúság alatt. (Sábát 111.) Már nagyon gyenge volt: telente oldalán fekve imádkozott, mert nem tudott állni, és a fejre való tfilint sem tudta föltenni, mert csupasz fejjel nagyon fázott. Igen magas kort ért meg: Hyman szerint 109 évet élt.

Sógorával, Rés Lákissal, aki tanítványa, majd társa lett, nagy egyetértésben élt: együtt tanultak. Sokat vitatkoztak, de Jochánán jobbkezének tekintette az éles eszű Simont. Úgy tűnik azonban, nem feledkezett meg a sógor előéletéről. Egyszer a tanházban arról vitatkoztak, hogy a szúró- és vágófegyverek, a kard, a tőr, a kés, a dárda vajon mikortól kezdve számítanak tisztátalanoknak. Abban megegyeztek, hogy elkészülésük pillanatától kezdve, csak abban nem, hogy ez a pillanat mikor következik be. Jochánán úgy vélte, akkor, amikor a tűzben megedzették őket. Rés Lákis azt állította, hogy az edzés akkor fejeződik be, amikor vízbe mártják a vasat. Úgy látszik, sikerült letromfolnia Jochánánt, mert az szarkasztikusan ennyit mondott: "A rabló aztán ért a rablószerszámokhoz!"

Rés Lákis megsértődött, és visszavágott: "Mi jót tettél nekem azzal, hogy Tórára tanítottál? Engem a rablóknál is mesternek tiszteltek annak idején, akárcsak itt!" Most Jochánánon volt a sértődés sora: mindössze annyi szívességet tett sógorának, hogy az isteni dicsfény szárnyai alá vezette, mondta. Szó szót követett, Jochánán egyre mérgesebb lett. Haragos tekintetét Rés Lákisra szögezte, aki rosszul lett, és hamarosan megbetegedett. Felesége - aki Hyman szerint már nem Jochánán testvére volt, mert az meghalt, hanem egy másik, fiatalabb nő - könyörgött a bölcsnek, hogy ne tegye őt özveggyé, gyermekeit árvákká. Jochánán bibliai idézetek segítségével utasította el az asszonyt, s Rés Lákis nemsokára meghalt.

Jochánán azonnal megbánta, hogy viselkedésével - ha közvetve is - sógora és társa halálát okozta: egészen búskomor lett. A bölcsek elhatározták, hogy megvigasztalják, s Rés Lákist "helyettesítendő" elküldték hozzá Eleázár ben Pdátot, aki nagy tudású Talmud-bölcs hírében állott. Eleázár odaült Jochánán mellé, és minden állítására rábólintott: "Hozok bizonyítékot, hogy igazad van!"

Jochánán sírva fakadt. "Téged küldtek Bár Lákis helyett?! Lákis fia, ha mondtam valamit, huszonnégy ellenérvet hozott föl, amelyeket megválaszoltam, s a téma egyre terebélyesedett... Te meg jössz, és azt mondod, bizonyítékot hozol? Hát én talán nem tudom, hogy igazam van?!" Megtépte ruháját, sírt-jajgatott, és csak hajtogatta: "Hol vagy, Lákis fia? Hol vagy, Lákis fia?" Addig jajongott, mígnem beleőrült a fájdalomba. A bölcsek irgalomért könyörögtek: imádkoztak, hogy Jochánán állapota változzék meg - s a mester végre elhunyt... (Bává Meciá 84.)

Egy másik talmudi forrásból tudjuk, hogy ez a helyzet három és fél évig tartott. Ennyi ideig élt Jochánán Rés Lákis halála után, ennyi ideig gyászolta sógorát, és nem ment be a tanházaba, ahol Eleázár helyettesített. (Jeruzsálemi Talmud 1:11.) Másutt azt olvassuk, hogy Jochánán hallotta, amint egy fiatal gyermek sziporkázó talmudi fejtegetéseket magyaráz. Alaposan is meg akarta nézni magának a gyermeket, hiszen, mint tudjuk, rossz volt a látása. Amint közelebb ment hozzá, előlépett a gyerek anyja, aki nem volt más, mint Rés Lákis özvegye. Azt mondta fiának: "Gyere innen, nehogy veled is azt tegye, amit apáddal!" (Táánit 9. és Rási uo.)

Hyman szerint tanítványa, Eleázár foglalta el Jochánán helyét, de még ugyanabban az évben ő is meghalt, és rabbi Ámi lett az utódja.

Ritkaságszámba menő elismerésben volt része: saját kortársai is tisztelték nagyságáért. Rá vonatkoztatták az Ťrás versét: "...ha valaki háza minden kincsét kínálná is a szeretetért [amellyel Jochánán szerette a Tórát], csak megvetnék érte." (�nekek éneke 8:7., Psziktá d'Ráv Káháná 179.)