JEHUDÁ, A FEJEDELEM

Jehudá ben Simeon ben Gámliél, a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja, a Hillél-ház hetedik nemzedékének tagja a polgári időszámítás 135. évében született, a Bár Kochbá-felkelés leverését követő római terror első évében. Neve a Szóbeli Tan, a Misná közzétételével vált híressé a zsidó világban, és ő testesítette meg a hét jó tulajdonságot, amely a bölcsek szerint a nagy embereket jellemzi (Ávot 6:9.).

Apja halála után Jehudá, az elsőszülött lett a fejedelem. Akkora tisztelet vette körül, hogy úgy emlegették: rábénu hákádos, "szent mesterünk", vagy egyszerűen a "Rabbi" néven titulálták. Apja szerény ember volt, és őt is szerénységre és a bölcsek tiszteletére nevelte.

Életéhez rengeteg legenda fűződik. A Midrás elbeszéli, hogy Jehudá születése idején a római megszállók betiltották a körülmetélését, és szigorúan büntették az ellenszegülőket. Apja, Simeon természetesen nem vette figyelembe a barbár tilalmat. A helytartó azonban kötelességének tartotta jelenteni Rómába, hogy a zsidók vezetője elöljár a rendelkezések be nem tartásában. A császár Rómába rendelte a csecsemőt, hogy személyesen vizitálja meg, vajon valóban elkövették-e a törvényszegést. A kisfiút anyja vitte a császárvárosba. —tközben összebarátkozott egy római nemesasszonnyal, akinek elpanaszolta bánatát. A hölgy azt javasolta, hogy az audiencia idejére cseréljék ki gyermekeiket. Ez meg is történt, és a császár meggyőződhetett róla, hogy Jehudá nincs körülmetélve. A helytartó azonban egyre erősítgette, hogy saját szemével látta, amint körülmetélték. A császár arra a következtetésre jutott, hogy "Istenük csodát művel a zsidókkal" - és visszavonta a körülmetélésre vonatkozó tilalmat...

A "cseregyereket", akit Jehudá anyja szoptatott is néhányszor, később Antoninus néven római császárrá koronázták: jó barátja lett Jehudának, és Tórát is tanult tőle. (Toszfot, Ávodá Zárá 10.)

A császár barátja

A történészek különböző véleményen vannak a filoszemita császár személyét illetően: említik Caracallát, Elagabulust vagy Heliogabalust, Septimus Severust és másokat. Ezek közül a különböző időkben élt uralkodók közül valamelyiket például kapcsolatba hozzák Jehudá unokájával is. A leglogikusabb S. J. Rappaport feltevése, aki szerint ez a liberális, zsidóbarát császár Marcus Aurelius Antoninus (i. sz. 121-180) volt, aki filozófiai érdeklődésénél fogva rokonszenvezett Jehudával.

Barátságuk - a talmudi történetek tanúsága szerint - igen sokrétű volt. A császár filozófiai és politikai kérdésekről beszélgetett a zsidó bölccsel, és nemegyszer államügyekben is tanácsát kérte. Érdekesség, hogy többnyire jelbeszéd segítségével érintkeztek egymással: az imperátor titkolta barátságukat, és attól tartott, hogy beszélgetéseik kitudódnak.

Erről jellemző történeteket örökít meg a Talmud. A császár tanácsot kért a bölcstől, mert szerette volna elérni, hogy fiát, Severust nevezzék ki utódjául, és azt is, hogy szabad városi státust adhasson Tibériásnak. A két terv közül azonban, úgy vélte, a szenátus csak az egyiknek a megvalósítását fogja támogatni. Jehudá odahívott két szolgát, és az egyiket a másik nyakába ültette. A fönt ülőnek a kezébe adott egy galambot, majd így szólt a lentinek: "Mondd meg annak, aki rajtad ül, hogy röpítse el a galambot!" A császár megértette a parabolát. Azt jelentette: "Kérd a szenátustól a fiad kinevezését, és hagyd meg a fiadnak, hogy adjon szabad városi rangot Tibériásnak!" (Ávodá Zárá 10.) Hyman szerint Tverijá fontos megyeszékhely volt, nem messze Bét Seárimtól és Ciporitól: Jehudá szívének mindkét város kedves volt, mert élete egy részét ezekben töltötte. Tibériás szabad városi rangja azt jelentette, hogy az egész övezet adómentességet élvez.

Más alkalommal Antoninus panaszkodott Jehudának, hogy a római előkelőségek - a szenátus tagjai és a patríciuscsaládok fejei - megnehezítik a kormányzás munkáját. Jehudá kiment a kertbe, és szálanként kihuzigálta a retkeket az ágyásból. A császár ebből megérthette a bölcs tanácsot: egyenkint kell megszabadulni a bajkeverőktől... (Uo.)

Egyes talmudi források odáig mennek, hogy azt állítják: Antoninus betért a zsidóságba, és körülmetéltette magát (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1:11.). Más vélemények szerint nem tért ugyan be, de Jehudá megígérte neki, hogy része lesz a túlvilági életben, mert gondolkodásában és cselekedeteiben a világ jámboraihoz méltóan viselkedett.

Érdekesek kapcsolatuk anyagi vonatkozásai is. Az egyik forrás elbeszéli: az uralkodó gondterhelt levélben számolt be zsidó barátjának arról, hogy üres az államkassza. Jehudá kivitte a válaszra váró küldöncöt a kertbe, kiszedett egy vastag, túlérett retket, és fiatal hónaposretket ültetett a helyébe. Az elámult küldönc kérte a válaszlevelet, de a bölcs csak a fejét rázta: nincs szükség semmiféle levélre!... A császár nem is csodálkozott, amikor azt a választ kapta, hogy nincs levél, és a fejedelem még csak nem is üzent. "Mit csinált?" - kérdezte, mire a küldönc elmesélte, mit látott a kertben. Az uralkodó megértette: menesztenie kell a régi, vaskalapos minisztereket, és új, fiatal gárdát kell a helyükbe ültetnie, amely majd segít a pénzügyi gondokon. (Brésit Rábá 67:6.)

Más forrás szerint a császár zsákszámra küldte Jehudának - aki pedig gazdag ember volt - az aranytallérokat, gabonászsákoknak álcázva a szállítmányokat. A zsidó bölcsek összejöveteleivel és a Misná szerkesztésével járó kiadások, úgy látszik, igen magasak lehettek, és ezekhez járult hozzá a császár. Hivatalosan szociális segélyként érkeztek ezek a küldemények. Jehudá nemegyszer megpróbálta visszautasítani a támogatást azzal, hogy nincs rászorulva, van elég pénze. "Nem baj - mondta Antoninus -, majd azok, akik utánad jönnek, [adó formájában] megadják azoknak, akik utánam jönnek..."

Mint egy kutya vagy egy varjú...

A dúsgazdag Jehudá egyszer, egy nagy szárazság idején megnyitotta magtárait, és a tudatlan ám háárecok kivételével mindenki annyi gabonát vihetett el azokból, amennyi csak kellett. Ebből a tiszteletre méltó cselekedetéből is kiviláglik azonban, hogy nem szívelte a tudatlan, tanulatlan embereket. Az volt a szavajárása, hogy minden bú, bánat és córesz az ám háárecok miatt jár ki a világnak. Az ominózus gabonaosztáskor minden igénylőt levizsgáztatott, hogy mennyit tanult, mit tud. Odament azonban álruhában egy fiatal tanítványa, Jonátán ben Ámrám is, aki a kérdésre, hogy mit tud, azt felelte: semmit. Azt kérte, úgy lássa el élelemmel a fejedelem, mint egy kutyát vagy egy varjút - hiszen az Örökkévaló ezekről is gondoskodik, anélkül hogy utánanézne, mennyit tudnak... Amikor Jehudá megtudta, hogy tanítványa áll előtte, belátta, hogy hibát követett el, és visszavonta a korlátozást: mindenki kaphatott a gabonából. (Bává Bátrá 8.)

A más bölcsekről szóló fejezetekben nemegyszer találkozhatunk Jehudá segítőkészségének bizonyítékaival. Ez nyilvánult meg Elisá ben Ávujá, a rómaiak szolgálatában álló eretnek leányaival szemben - akik azt kérték, ne apjuk bűne szerint ítéljen támogatásuk ügyében, hanem a Tóra szerint, amit az tanult -, amikor végül is megsegítette őket (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.). Ez vezette, amikor magához vette és taníttatta Eleázár ben Simon elzüllött fiát vagy rabbi Tárfon hasonló sorsra jutott unokáját. A Talmud (Bává Meciá 85.) fölteszi a kérdést: vajon miért tette ezt? Miért ment el távoli zugokba, hogy felkutassa a bölcsek leszármazottait, és megmentse őket a zsidóságnak? A válasz: azért, mert aki felebarátjának fiát Tórára tanítja, az olyan, mint aki maga nemzett fiút...

* * *

Nagyon érzékeny volt: gyakran sírva fakadt. Sokszor mondogatta, hogy kedves Isten előtt, aki önként vállalja a szenvedést. Ezt akkor tanulta meg, amikor Eleázár ben Simon özvegye kikosarazta. Másutt olvashatjuk a történetet, hogyan küldött házasságközvetítőt az asszonyhoz, s az elutasító válasz után mint üzente meg büszkén: elismeri, hogy Eleázár Tóra-tudása nagyobb volt az övénél, de vajon jó cselekedeteiben is nagyobb volt-e nála? Erre válaszolt így az özvegy: "Nagyobb volt, hiszen maga vállalta magára a szenvedéseket..." Jehudá így summázta az eset tanulságát: "Látom, hogy a szenvedés kedves az Örökkévaló előtt..."

Ettől kezdve tizenhárom éven át beteg volt. Először vesekőtől szenvedett, később fájdalmas íny-, illetve fogbetegség támadta meg. Tudjuk, hogy jártas volt az orvostudományban: nyilván az önként vállalt szenvedés módját jelentette a hosszas betegség, mert nem kezeltette magát.

* * *

Életének fő műve a Misná összeállítása volt. Addig tilos volt a szóbeli hagyományt írásba foglalni, és a nagy jesivákban hallás alapján tanítottak. Akinek jobb emlékezőtehetsége volt, vagy többet ismételte a hallottakat, az tudott többet. Nem voltak egységesen szerkesztett traktátusok (Hyman), és minden tanítvány a mesterétől hallottakat adta tovább, néha eltérő módon. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van az írásbafoglalásra. A bölcsek szétszórtsága és az anyag sokrétűsége, a háláchá bonyolultsága, a döntéshozatali eljárás megkövetelte az írásbeli rögzítést egy mindenkire kötelező, egyöntetű kódexban. Jehudá egybegyűjtötte Izrael bölcseit Erec Jiszráélból, Babilóniából és a diaszpóra más tájairól, és az általuk egyesített, összegezett és egybehangolt hagyományt öltöztette végleges formába: ez lett a Misná.

A Misná nem más, mint az itt-ott már létezett jegyzőkönyvek kompilációja. Alapjául a rabbi Méir által vezetett jegyzőkönyvek szolgálnak: Jehudá nagy tekintélynek tartotta Méirt, aki az apja vezetése alatt álló Szánhedrin egyik vezéralakja volt. A Misná csaknem kizárólag a háláchával foglalkozik, vagyis halachikus törvények, törvényerejű szokások döntvénytára. Hat rendje, vagyis része rendszerezve, a legapróbb részletekbe menően felöleli a zsidó élet minden területét, úgyszólván semmit sem hagyva az emberi fantáziára. Mind az Isten és ember közötti viszony, mind az emberek közötti viselkedés normáit kötelező előírások formájában hozza a zsidók tudomására. Pontos és fennkölt héber nyelvezete ma is érthető, hiszen a modern héber nyelv szókincsének jelentős része a Misnából származik.

A fejedelem hivatali és személyes tekintélye elfogadottá tette a törvénytárat és a benne foglalt, illetve annak alapján hozott halachikus döntéseket, biztosítva és erősítve ezzel a zsidó nép szellemi egységét. Ehhez persze elsősorban békére és nyugalomra volt szükség: ezt Jehudának jó barátja, Antoninus császár segítségével sikerült elérnie, aki lehetővé tette számára, hogy háborítatlanul tehesse föl a koronát életművére.

A fogságba esett "frigyszekrény"

Jehudá, a fejedelem fennmaradt mondásai egy nemes lélek megnyilatkozásai. Ezekből következik most egy csokorravaló.

Az Atyák bölcs tanításai följegyzi Jehudá útmutatását: "Melyik a helyes út, amelyet az embernek választania kell [minthogy szabadon választhat, jót vagy rosszat cselekszik]? Az, amelyik becsületére válik követőjének, és tiszteletet ébreszt iránta embertársaiban." Hozzáteszi: "...légy éppoly elővigyázatos és körültekintő a kisebb [jelentéktelenebb] parancsolatok betartásában, mint a fontosabbakéban, mert nem tudhatod, mekkora jutalom jár értük. Ugyanúgy mérlegre kell tenned a parancsteljesítés [anyagi] hátrányait és az érte várható jutalmat, mint a vétek előnyeit és káros voltát. Ezenkívül pedig végy figyelembe három dolgot, hogy ne ess kísértésbe: tudd, hogy látó szem és halló fül van fölötted, és tetteid följegyeztetnek!" (Ávot 2:1.)

Ugyanott (4:20.) szerepel Jehudának egy másik figyelemreméltó mondása is: "Ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne! Van új kancsó, amely tele van nemes óborral, és van régi, amelyben még újbor sincs..." A metafora a Talmud-tudósokról szól, akiknél lényegtelen a kor vagy a társadalmi állás: a lényeges a tudás. A fiatal lehet okos, még ha tapasztalatlan is, és az öreg lehet szklerotikus (Bartenura).

Jehudá azért persze tisztelte az öregeket. Egyik mestere, Josuá ben Korchá, igen magas kort ért meg. Jehudá megkérdezte, minek köszönheti ezt, milyen érdemeket szerzett, hogy ennyi ideig élhet. Josuá szarkasztikusan válaszolt: "Mi van, Jehudá, unod az életemet? Talán azt szeretnéd, ha már meghalnék?" Jehudá alig győzte magyarázni, hogy csak a hosszú élet titkára volt kíváncsi: tudni szerette volna, hogyan viselkedjék, hogy ő is érdemes legyen rá... Amikor Josuá a halálán volt, Jehudá áldást kért tőle. Az öreg ezt mondta: "Adja Isten, hogy elérd éveim felét!" "Miért nem az egészet?" - kérdezte megütközve a fejedelem. "Azt akarod, hogy fiaid birkapásztorok legyenek?" - kérdezett vissza Josuá. Rási így magyarázza meg a választ: "Nem jó, ha olyan sokáig élsz, mint én, mert uralkodó vagy. Ha nem halsz meg idejében, fiaid nem örökölhetik a méltóságot, és úgy fognak élni, mint a birkapásztorok..." (Megilá 28:1.)

* * *

Szerénységéről is legendákat meséltek. Egyszer Chijá tanítványával a diaszpóra zsidóságát látogatta meg. Elérkeztek egy városba, és Jehudá azonnal tudakozódott, lakik-e ott Talmud-tudós, hogy szokása szerint avval találkozzék először. Megtudta, hogy él egy vak talmudista a városban, és azonnal indult volna, Chijá azonban nem akarta engedni. "Maradj csak a szálláson! - mondta. - Te fejedelem vagy: a rang kötelez. Majd én elmegyek a tudóshoz." Jehudá addig erősködött, míg végül együtt mentek a vak bölcshöz, aki a látogatás végén így búcsúzott tőlük: "Eljöttetek ahhoz, aki látható, de ő maga nem lát. Adja a Teremtő, hogy jó szívvel fogadjon benneteket Az, aki lát, de Ő maga láthatatlan!" Hazafelé menet Jehudá megjegyezte: "Látod, Chijá, ha nem megyek veled, megfosztottál volna ettől az áldástól!..."

Az Izrael földjén, Bét Seárimban, illetve Ciporiban élő fejedelem nagyra becsülte a babilóniai gálut vezetőjét, a rés gálutát. Ťgy beszélt róla: "Ha Huná rabbi ide jönne, magasabb helyre ültetném a magaménál!" (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9.)

Rendes imáján kívül mindennap elmondott egy "privát" könyörgést is. Ez így szól: "Legyen a Te akaratod, Örökkévaló Istenünk és atyáink Istene, hogy megmeneküljünk az arcátlan emberektől és az arcátlanságtól, a rossz embertől, a balszerencsétől, a gonosz ösztöntől, a rossz baráttól, a rossz szomszédtól, a romboló Sátántól, a nehéz pertől és a kemény peres féltől, akár zsidó, akár nem!" Ezt később beiktatták a kötelező imaszövegbe, és ma már minden imakönyvben szerepel. A Talmud azt is hozzáteszi, hogy Jehudá palotája előtt császári őrség állott, hogy megvédje minden inzultustól, s ő mégis naponta így könyörgött (Bráchot 16:2.)

* * *

A nem mindennapi élethez méltóságos halál illik. Jehudá semmit sem hagyott a véletlenre. Amikor érezte, hogy közeleg halála ideje, hívatta fiait, és végrendelkezett. Elsőként azt hagyta meg, hogy ügyeljenek anyjuk tiszteletére. (A Talmud megjegyzi, hogy Jehudá második feleségével, mostohaanyjukkal éltek, és ezért volt szükség a figyelmeztetésre.) Utána azt kérte, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, mintha mi sem történt volna. Ennek azért kellett így lennie, mert megpróbálták titokban tartani, hogy halálán van - sőt később, amikor bekövetkezett, halálát is -, és a családra is vonatkozott a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza [vagyis terjeszti], halállal lakol!"

Jehudá azt mondta: "Joszéf Héfáni és Simon Efráti, akik életemben kiszolgáltak, fognak szolgálni holtomban is." (Hyman megjegyzi, hogy mindenki azt gondolta, Jehudá a temetéséről beszél. Héfáni és Efráti azonban előbb halt meg, mint Jehudá: így nyilvánvalóvá vált, hogy a túlvilágra gondolt.)

Magához hívatta Izrael bölcseit, és rendelkezett a temetéséről. Azt is meghagyta, hogy az érte viselt gyász nem haladhatja meg a harminc napot, "mert nem vagyok különb, mint Mózes mesterünk, akit harminc napig gyászoltak". Kijelölte utódjait: "Simon fiam lesz a cháchám [a Szánhedrin elnöke], Gámliél fiam lesz a fejedelem [a zsidó közösség vezetője és képviselője a rómaiak előtt], és Chániná bár Chámá lesz a jesivá vezetője." A Talmud megmagyarázza, hogy azért lett Gámliél a fejedelmi cím örököse - noha öccse, Simon okosabb volt nála -, mert ő volt az elsőszülött, és istenfélelemben is felülmúlta nagyeszű öccsét.

Jehudá halálos ágyán átadta Simon fiának a Tóra titkait és a zsidó bölcsesség "receptjeit". Utána hívatta Gámliélt, és direktívákat adott neki a fejedelemi teendők felől. Azt mondta: "Fiam, vezesd a dolgokat erős kézzel, és tarts fegyelmet a tanítványok és az alattvalók között!"

A fejedelem végül fájdalmas bélműködési rendellenességébe halt bele. Amikor már nagyon rosszul volt, a bölcsek böjtöt hirdettek, és egyfolytában imádkoztak javulásáért. Hűséges gazdasszonya fölment a háztetőre, és ott jajongott: "Az égiek magukhoz akarják venni Rabbit, a lentiek azt akarják, hogy maradjon itt... Adja Isten, hogy a lentiek legyőzzék a fentieket!" Amikor azonban látta, mennyire kínlódik a gazdája, és micsoda fájdalmai vannak, így könyörgött: "Adja Isten, hogy a fentiek bírják le a lentieket!" A bölcsek azonban egy pillanatra sem hagyták abba az imát, így a halál angyala nem juthatott Jehudá közelébe. A gazdasszony, aki nem bírta tovább nézni a fejedelem szenvedéseit, ledobott a háztetőről egy vázát. A robaj és a csörömpölés okozta meglepetésükben a bölcsek megakadtak az imádkozásban - és Jehudá végre lehunyhatta szemét...

A mesterek beküldték Bár Kápárát a szobába, hogy nézze meg a beteget. Be is ment, s látván, hogy Jehudá halott, megszaggatta ruháját. Eszébe jutott azonban a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza, halállal lakol!" Amikor kijött a szobából, csak ennyit mondott: "Angyalok tusakodtak más égi teremtményekkel a szent frigyszekrény körül. Az angyalok legyőzték ellenfeleiket, a frigyszekrény pedig fogságba esett..."

A bölcsek kevés szóból is értenek. "Meghalt Rabbi?" - kérdezték. "Ti mondtátok..." - felelte Bár Kápárá.

* * *

Az Ocár Jiszráél enciklopédia érdekes föltételezést ismertet arról, vajon miért akarták titokban tartani Jehudá halálát. Eszerint Jehudá uralkodásának végefelé, amikor már nem Antoninus volt a római császár, a megszállók újabb "zsidótörvényeket" akartak Izraelre kényszeríteni, s csak Jehudára való tekintettel halasztották el végrehajtásukat. Ezért próbálták volna eltitkolni halálát, és fenyegették súlyos büntetéssel azt, aki nyilvánosságra hozza, s ezért rendelkezett úgy maga a fejedelem, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, vagyis tegyenek úgy, mintha nem történt volna semmi. Amikor azután kitudódott, hogy meghalt, "megkettőződtek a bajok", és vele "megszűnt a szerénység és a vétkezéstől való félelem" (Szotá 49.).