JEHUDÁ BÁR JECHEZKÉL: ELEFÁNT A TŰ FOKÁN...

A legtipikusabb babilóniai jesivá alapítója és vezetője Jehudá bár Jechezkél, a neves amorita volt, a második nemzedék híres tagja. Azon a napon született, amelyiken Jehudá fejedelem elhunyt: lehetséges, hogy róla nevezték el. Apja is és testvére, Rámi is ismert amorita volt. Apját, Jechezkélt Smuél annyira tisztelte, hogy fölállt előtte, ha találkoztak (Kidusin 33.).

Jehudá a babilóniai gálut két világító fáklyájának, Rávnak és Smuélnak a tanítványa volt. Szurában Ráv közvetlen környezetéhez tartozott, még útjaira is elkísérte. A Talmudban több mint négyszáz, Rávtól származó tételt idéz. Mestere halála után átment a nehárdéái jesivába, Smuélhoz, aki nagyon megszerette új növendékét, és ezt nemegyszer ki is nyilvánította. Egy alkalommal, amikor Jehudá egészen eredeti halachikus okfejtése bámulatba ejtette, így kiáltott föl: "Ez nem egyszerű, asszony szülte lény!" (Nidá 13.) Nemegyszer alkalmazta tanítványára a sinná, "éles eszű" jelzőt, amit az ki is érdemelt, hiszen több száz halachikus tételt idézett és tanított Smuéltól vagy rá hivatkozva.

* * *

Smuél halála után Jehudá jesivát alapított a babilóniai Pumbáditában, amely közel nyolcszáz évig fennállt. Ez a város a babilóniai zsidó közösség központi helyén feküdt, és Nehárdéá pusztulása után örökölte súlyát a zsidó nevelés terén. Itt volt a legjellegzetesebb babilóniai jesivá: a diaszpórai lét minden jegyét magán viselte, nem úgy, mint a Ráv alapította szurái, amelybe szabadon áramlottak az Erec Jiszráél-i hatások. Itt a tipikus babilóniai metodika alapján folyt az oktatás, amely a szőrszálhasogató vitára, a pilpulra helyezte a hangsúlyt. Ez a módszer csiszolja ugyan a gondolkodást, de nem feltétlenül alkalmas arra, hogy konkrét esetekben a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit figyelembe véve történjék a törvénykezés. Az ereci Talmud-iskolákban a pumbáditái metódust elefántnak gúnyolták, amelyet megpróbálnak a tű fokán átpréselni... (Bává Meciá 38.)

Az intézményes agyköszörülés egyenes következményeként Jehudá tanházában főként aktuális magánjogi kérdésekkel foglalkoztak, és elhanyagolták az elméleti, szellemi, absztrakt témákat. Jehudá igen nagyra értékelte a magánjogban való jártasságot: azt tartotta, hogy enélkül az ember nem lehet elég jámbor - chászid -, mert nem tudhatja, mit szabad, és mit nem.

Tanítványai között voltak az utána következő amoritanemzedék nagyjai: Rábbá, ráv Joszéf, ráv Zérá és mások is. Jehudá igen szorgalmasan tanult: minden harminc napban átvette az egész, addig ismert Talmudot, s még imádkozásra is csak harmincnaponként tudott időt szakítani (Ros HáSáná 35.). Ennek ellenére nem rajongott a szélsőséges tanulási lázban szenvedőkért: nem szívelte, ha valaki éjt nappallá téve, egészségével sem törődve tanult. Szembefordult azzal a véleménnyel, hogy "az éjszaka a tanulásra lett teremtve": úgy vélte, "az éjszaka alvásra szolgál" (Éruvin 65.).

Közismert volt erős, szigorú egyénisége: egykettőre kiközösített bárkit, akiről úgy vélte, rászolgált erre. A Talmud elbeszél egy történetet, amely rávilágít megalkuvást nem ismerő jellemére.

Egy nehárdéái zsidó érkezett Pumbáditába, és elment a mészároshoz húsért. Éppen rá került a sor, amikor szóltak, hogy várja meg, amíg kiszolgálják Jehudá emberét. Méltatlankodva csattant föl: "Ugyan ki az a Jehudá, aki előbbre való nálam?!" Elmondták Jehudának, mi történt, s azt is megmondták neki, hogy a nagyhangú vendég válogatás nélkül "rabszolgának" titulál mindenkit, akivel problémája akad. A bölcs utasítást adott, hogy tegyék közhírré: az illető maga származik rabszolgáktól!

A fickó hazament Nehárdéába, és beperelte Jehudát. Ráv Náchmán, a dáján, kitűzte a tárgyalás idejét, és idézést küldött Jehudának. A bölcs elment Szurába, hogy megtanácskozza barátjával, Hunával, mit tegyen. Tudni kell, hogy az intézményi rangsorban Jehudá, a jesivávezető, magasan fölötte állt Náchmánnak, aki egyszerű vallási bíró volt. Huná azt mondta, hogy nem lenne köteles elmenni a tárgyalásra, de jobban teszi, ha elmegy, nehogy az egzilarkha - Náchmán apósa - tekintélyén csorba essék.

A tárgyalás kitűzött idejében Jehudá megjelent a bíró előtt, Náchmán azonban megfeledkezett arról, hogy beidézte. (Hyman szerint nem tudta, kivel áll szemben, mert a felperes szándékosan elhallgatta előtte, kiről van szó.) Először is "filológiai" vitába keveredtek, mert Jehudá sorra-rendre kijavította a bíró babilóniai kifejezéseit a megfelelő héber szavakra, majd egy-két halachikus ponton is megkontrázta Náchmán állításait. A dáján felesége, Jáltá, mi tagadás, hallgatózott. Az okos asszony egy idő után beküldött a férjének egy cédulát, amire azt írta: "Igyekezz mielőbb megszabadulni tőle, mert még elterjeszti rólad, hogy tudatlan ám háárec vagy!"

A feledékeny bíró végre megkérdezte Jehudát, miért is jött hozzá. A bölcs felmutatta az idézést. Náchmán megkezdte a kihallgatást:

- Miért tétetted közhírré, hogy az az ember rabszolgáktól származik?

- Mert mesterem, Smuél, azt tanította, hogy aki másokat becsmérel, az magáról mond véleményt!

- Ez igaz - mondta Náchmán -: ez egy lehetőség, amit érdemes figyelembe venni. De milyen indokkal lehet ezt nyilvánosságra hozni?

Így vitatkozgattak egy darabig, amikor megérkezett a sértett fél, és Jehudára támadt:

- Engem neveztél rabszolgának, aki a Hásmoneusoktól származom?

Több sem kellett Jehudának:

- Aki azt állítja, hogy a Hásmoneusoktól származik, az csakis rabszolgaivadék lehet!

(Ennek az a magyarázata, hogy bölcseink szájhagyománya szerint Heródes kiirtotta a Hásmoneus-dinasztiának még az írmagját is: a család utolsó, életben maradt tagja, Mirjám, akit feleségévé kényszerített, öngyilkos lett.)

Náchmán még nem volt eléggé meggyőzve, de Jehudá azt mondta:

- Kérdezd meg ráv Mátnát: ő is velem volt, amikor Smuél erről beszélt nekem!

Ekkor csoda történt, mondja a Talmud. Ráv Mátná, aki tizenhárom éve nem járt Nehárdéán, éppen aznap érkezett a városba. Jehudá tanúskodni hívta, s megkérdezte, emlékszik-e, mit mondott a mester, amikor egyik lábával a hídon, a másikkal a parton állt. Mátná szó szerint elismételte a Hásmoneus-leszármazottakról tett kijelentést. Náchmán nem tehetett mást: kihirdettette, hogy a nagyhangú bizony rabszolgaivadék... (Kidusin 70.)

* * *

Jehudáról többek között az a hír is járta, hogy csodát tud tenni. Babilóniában gyakran volt szárazság, és az aszály következtében tömeges éhínség tört ki. Ilyenkor a rabbik böjtöt szoktak hirdetni, a nép pedig Istenhez könyörgött, és nemritkán eredményesen...

Jehudának böjt sem kellett: "Csak leoldotta az egyik saruját, és máris eleredt az eső..." - mondták róla kortársai, akik egy csodarabbi tulajdonságaival ruházták föl.

A Talmud elbeszéli, hogy nemcsak esőt tudott "csinálni", hanem az ellenkezőjét is. "Egyszer meglátta, hogy két ember egy vekni kenyérrel labdázik. Azt mondta: —gy látszik, túl jól megy az embereknek, nem tudják, mit csináljanak jódolgukban! [Tudni kell, hogy a zsidó felfogás mélyen elítéli az ennivaló kidobását, rongálását, pocsékolását.] Addig dohogott, míg megváltoztak a természeti adottságok, és éhínség tört ki azon a vidéken. A tanítványok megkérték Jehudá szolgáját, venné rá gazdáját, hogy menjen ki a piacra, hadd lássa, mi a helyzet... Ki is ment, s látta, amint egy csapat ember egy halom datolyahéjon marakodik. Megsajnálta őket, s azt mondta szolgájának, húzza le a saruját, mert esőért akar böjtölni. Amint az egyik lábáról lent volt a saru, eleredt az eső... Vette volna le a párját, de megérkezett Élijáhu próféta, és így szólt: Az ™rökkévaló azt üzeni, ha a másikat is lehúzod, romba dönti a világot, akkora esőt támaszt!..."

Ráv Meri, Smuél unokája, egy személyes élménnyel toldja meg ezt a történetet: "Azon a napon, amikor ez történt, a folyóparton álltam. Láttam, hogy hajóslegénynek álcázott angyalok érkeztek egy homokkal megrakott hajón, s a homok egyszerre lisztté változott. Elkezdték igen olcsón árulni, de én mindenkinek szóltam, hogy ne vegyen belőle, mert a csodát nem lehet megenni..." (Táánit 24.)

Miért nevetett Jehudá?

Soha nem riadt vissza a személyes példaadástól. Történt, hogy a szomszédságában meghalt valaki, és nem volt hozzátartozója. Jehudá naponta összehívott egy minjánt, és sivát ültek. A hétnapos gyász után a szomszéd álmában meglátogatta a bölcset, és megköszönte, amit érte és lelki üdvéért tett.

Jehudá szép szál, magas ember volt. Egy forrás szerint furán álltak a szemei, mások szerint lapátfogakkal dicsekedhetett. Beteges volt: gyakran olyan falánkság tört rá, hogy szinte az életét veszélyeztette (Sábát 37.). Időskorára nagyon megromlott a látása.

Természetesen nem a jesivá vezetéséből élt: borral kereskedett, ügyelve, hogy a haszna ne haladja meg az ár egyhatodát. Jámbor - bár kissé haragos természetű - asszony volt a felesége, akivel kapcsolatban két mondását idézi a Talmud. Egyszer azt mondta a fiának, Jiccháknak: "Az ember igazán csak az első feleségével érzi jól magát, aki olyan, mint anyád..." Ha a felesége éppen házsártos kedvében volt, akkor azt idézte: "Isten őrizzen meg attól, ami a halálnál is rosszabb!" - ami tudvalévőleg a rossz asszonyra vonatkozik...

* * *

Érdekes módon egyike volt annak a néhány amoritának, akik ellenezték, hogy a babilóniai zsidók Erec Jiszráélba álijázzanak. Álláspontját egy bibliai versre alapozta, amelyben a próféta azt mondja: "...ezek is Babilonba kerülnek, és ott lesznek mindaddig, amíg számon nem kérem azokat..." (Jeremiás 27:22.) Egyik tanítványa, Zeiri - aki a Jochánánról szóló fejezetben is szerepel - sokáig készült az álijára, s végül "disszidált", mert nem akart fájdalmat okozni mesterének (Ktubot 111.).

Ugyanakkor szorgalmazta a héber nyelv használatát, nemcsak a szombaton és ünnepkor használt szent nyelvként, hanem a mindennapi érintkezés eszközeként is. A Talmud elbeszéli, hogy még a fürdőben is héberül kérte inasától a szappant és a fésűt (Sábát 41.), az arámi nyelvű imádkozást pedig egyenesen betiltotta (Uo. 12.).

Huná halála után Jehudá lett az egész közösség feje, mert a szurái tanítványok seregestül iratkoztak át az ő jesivájába.

* * *

Halála előtt történt egy eset, amely jól példázza szókimondó és rettenthetetlen egyéniségét. Volt egy Talmud-tudós - a nevét nem tudjuk -, akiről az a hír járta, hogy nagy tudása ellenére könnyelmű életmódot folytat. Jehudá nem sokat habozott, hanem kiközösítette az illetőt.

Jóval később, amikor a bölcsek elmentek meglátogatni a halálos beteg Jehudát, velük ment ez a kiközösített is. A mester meglátta őt, és elmosolyodott. Az illető megsértődött: "Nem elég, hogy kiközösítettél, még ki is nevetsz?" "Nem rajtad nevetek - válaszolta Jehudá. - Azért mosolygok, mert a másvilágra készülök, és megelégedéssel tölt el, hogy még a hozzád hasonló, nagy emberrel szemben is a törvény teljes szigorával jártam el!"

A történetnek itt vége lehetne, de folytatása is van... Jehudá halála után ez a tudós kérte a bölcseket, hogy oldják föl a kiközösítését. Azt mondták neki, hogy nem tehetik - miután nincs köztük akkora tekintély, mint Jehudá volt -, de adnak egy jó tanácsot: menjen el Erec Jiszráélba II. Jehudá fejedelemhez, az talán segít rajta...

El is ment, de ott sem járt eredménnyel. Amikor megszégyenülve elhagyta a bét din épületét, megcsípte egy darázs, és nem sokkal később belehalt a csípésbe. A dájánok sírkertjébe temették, hiszen végül is tudós és rabbi volt, még ha viselkedése méltatlan volt is rangjához.

A Talmud érdekes indokolást ad arról, miért engedték meg, hogy a kiközösítettet a vallási bírák közé temessék: "Mert rabbi Iláj utasítása szerint járt el, aki azt mondta: Aki nem tud uralkodni ösztönein, az öltözzék feketébe, menjen el egy olyan helyre, ahol nem ismerik, és töltse be szíve vágyát. A lényeg, hogy ne szentségtelenítse meg Isten nevét..." (Moéd Kátán 17.)

* * *

Jehudá nemigen foglalkozott aggadikus témákkal. Mégis neki tulajdonítják ezt a lírai mondást: "Aki niszán havában kimegy a természetbe, és látja a rügyező fákat, mondja el ezt az áldást: Áldott legyen, Akinek világából semmi sem hiányzik, Aki teremtette a szép és jó dolgokat, a gyümölcshozó fákat az ember hasznára!" (Ros HáSáná 11.)