Herman Wouk írása

Ezt a könyvet egy Chánuká alkalmából odavetett kérdés ürügyén írom. Nincs abban semmi meglepõ, hogy a mai Amerikában a zsidóság iránt érdeklõdõ elsõ kérdése Chánukára vonatkozik, az utolsó és legkisebb "kisünnepre": keletkezési idejét tekintve az utolsóra, és az elõírások mennyisége szempontjából a legkisebbre.

Ez az egyetlen ünnep, amely nem a Biblia elbeszélésébõl ered, az egyetlen, amely hadi eseményt örökít meg: egyszóval az az ünnep, amely leginkább hídnak tekinthetõ az õsi zsidóság és modern világunk között, és a legmesszebbre esik a mózesi kinyilatkoztatástól. Ha elindulunk az idõben a Sínai felé, a naptár mérföldkövei közül elsõként a Chánukába botlunk. Nemcsak idõben áll a legközelebb hozzánk: a válsághelyzet is ismerõs, amely világra segítette.

Chánuká azt ünnepli, hogy a zsidók a Második Templom idején sikeres lázadást robbantottak ki a Nagy Sándor összeomlott birodalma helyébe lépett egyik utódállamocska, a szíriai görög Szeleukosz-házi királyság uralma ellen. Antiókhosz Epiphanész, a nyolcadik szeleukida király, erõvel el akarta görögösíteni Júdeát, abból az örökzöld elméletbõl kiindulva, hogy a vallásos nonkonformisták veszélyeztetik az államot. I. e. 168-ban katonáinak sikerült egy istenbálványt felállítaniuk a jeruzsálemi Templomban, és hitehagyott zsidó papoknak disznót kellett áldozniuk a görög isten számára Salamon Szentélyének udvarán.

Antiókhosz fejvesztés terhe mellett egész Júdea területén megtiltotta a Biblia tanítását és a fiúk körülmetélését. Hadserege az országot járta, bálványokat állított és kitért papokat helyezett el minden faluban, amit a lakosság eleinte a döbbenettõl és félelemtõl bénultan, ellenállás nélkül fogadott. Az áttörés akkor következett be, amikor a papi Hásmoneus-családból származó, idõs Mátitjáhu Modiinban megtagadta a fétis elõtt való áldozást, és saját kezével ölte meg azt az embert, aki vállalkozott helyette a disznó leölésére. Öt fia elmenekítette a megtorló sereg elõl: a hegyekben lázadást szerveztek, amely három év alatt kisöpörte a görögöket egész Júdeából. Így fordította visszájára egyetlen elszánt öregember az események gonosz irányát. A judaizmus egész jövendõje Mátitjáhu lecsapó ökle alatt fordult meg.

I. e. 165-ben, kiszlév hónap 25-én a hûségesek Judá Mákábi, Mátitjáhu harcos fia vezetésével visszafoglalták a Templomot, s ezzel megkezdõdött a nyolc napon át tartó megtisztítási és újjáavatási ceremónia. A Chánuká "felavatást" jelent. Az ünnep a nyolc nap emlékét õrzi, amelyen a Templomot visszaállították az Örökkévaló imádatának szolgálatába. Ezután több mint két évszázadig folytatódott a szolgálat, amíg a rómaiak 70-ben el nem foglalták Jeruzsálemet, s le nem rombolták az Örökkévaló Házát, amely azonban egyszer még újjá fog épülni. vissza a fejezet elejére

A mai Chánuká

Azért foglaltam össze a Chánuká eseménytörténetét, mert ez, a Biblia elbeszéléseivel ellentétben, nem része a közismert keresztény kultúrának.

Nemzeti létük Szentföldön töltött ezer éve alatt a zsidók újra meg újra elkergették elnyomóikat, és visszanyerték függetlenségüket, mégis egyedül a Mákábeusok háborúja, a vallási szabadságért folytatott küzdelem került be hitünk rítusai közé. Ekkor találták elõször szembe magukat a zsidók az elkövetkezõ kétezer év minduntalan visszatérõ kérdésével, nevezetesen hogy képes-e egy kis nép a gyõzedelmes többségi kultúrán belül önazonosságát megtartva élni, vagy kénytelen-e hasonulni a többség népéhez, átvenni életmódját. Korunk két nagy világa, az õsi katonai diktatúrához oly hasonlatos kommunista birodalom és a türelmes, szkeptikus szabad Nyugat egyaránt nekik szegezi ezt a kérdést.

A kommunizmus álláspontja a zsidókról nagyjából az, ami Antiókhoszé volt, bár kevésbé durva. Vallásunkat a szovjetek barbár relikviának tartják, amely jóval alatta marad a marxizmus bölcsességének és mélységének. A józan ész és az állam érdekei ellen való a gyerekeket ebben a sémita babonaságban nevelni. Így aztán a hatóság - hol indirekt módon, hol erõszakkal - kifejezésre juttatja nemtetszését az ilyesfajta tanításokkal szemben. Ha a marxizmus helyébe a görögök vallását képzeljük, az orosz zsidókat pedig i. e. 168-ban élt õseik helyébe, nemigen találunk különbséget a görögség és a kommunizmus diktatúrájának rokon vonásai között.

A Nyugat kihívása másmilyen, de éppily súlyos. Az ismert lehetõséget kínálja: a zsidók találkoznak egy kellemesebb életmóddal, ám cserébe föl kellene adniuk vallásukat. A késztetés, hogy ezt az utat kövessék, nem kényszerítõ erejû, tehát nem vált ki ösztönös ellenállást. A mi kormányunk álláspontja az, s errõl a legtöbb amerikai vezetõ mélységesen meg is van gyõzõdve, hogy a zsidók közösségének joga van ragaszkodni atyái hitéhez, és helyesen jár el, amikor ezt teszi. Ez ellentmondásban van azzal az elsöprõ erõvel, amelyet Tocqueville a szemléletes "a többség zsarnoksága" kifejezéssel már régen a demokráciák gyenge pontjaként jelölt meg. A nyomás, hogy utolérjük szomszédainkat, a késztetés, hogy alkalmazkodjunk a közvéleményhez és az átlagéletmódhoz, a másságtól való páni félelem a mai szabad világ antiókhoszi kényszerítõ erõi. Ahol a fegyverek ereje valaha kudarcot vallott, ott ma a hipnózis hatalma sokkal eredményesebben mûködik.

Jó lenne abban a hitben ringatni magunkat, hogy a Chánuká tartalmi azonossága keltette fel az iránta való érdeklõdést. Ám ennek más, tökéletesen kézenfekvõ oka van. Az idõszámítás vak véletlene folytán a mi kis ünnepünk a naptárban igen közel esik a kereszténység egyik nagy ünnepéhez. Ez az egybeesés teremtette újjá a Chánukát.

A régi Chánuká sötét, tél közepi félünnep volt, korán beálló esték, késõn kezdõdõ reggelek idején, havas, latyakos napokon, amelyeknek kékesszürke homályán alig tört át a hunyorgó utcalámpák sárgás fénye. Azt sem igen lehetett tudni, hogy egyáltalán ünnep van. A papák reggelente munkába mentek, a gyerekek mindennap elkutyagoltak az iskolába, és esténként odakaparták a házi feladatot. Nem tartottak ünnepi istentiszteletet a zsinagógában, nem olvastak erre az alkalomra szóló tekercset, nem voltak színpompás ünnepi szokások, nem volt bibliai történet. Nyolc napon át az apa munka után elénekelte a csak erre az alkalomra szóló dalt az egybegyûlt családdal - a dallamot, amely azóta is a téli félhomály szomorúságát, kifújt kezünkön a hideg szél nedves csípését, a radiátor sistergését, a hulló hó illatát juttatja eszünkbe -, s gyertyát gyújtott a nyolcágú menórában az ablakpárkányon: az elsõ estén egyet, a másodikon kettõt, s mindennap eggyel többet, mígnem az utolsó napon nyolc gyertya lobogott egymás mellett. A gyertyák, akár az ünnep maga, gyengécskék és igénytelenek voltak, sápatag narancsszín lángjuk alatt hamar elgörbültek, lekókadtak, és gyorsan leégtek, nem úgy, mint a komoly szombati gyertyák, amelyek fél éjszaka kitartottak.

A Chánuká elsõ estéje volt a legmozgalmasabb, mert a gyerekek ilyenkor Chánuká-pénzt kaptak a nagyszülõktõl, negyed vagy fél dollárt, ami valóságos vagyonnak számított, hacsak a gondos mama máris elõ nem kapta a fémperselyt, hogy a pénzdarabokat rögtön elnyelje a szörnyûséges fekete hasadék, a gyermekkor örömeinek örök megrontója. Ezen az estén volt új étel a látkesz, a krumplifánk, amit csak az örökké éhes gyerek tud igazán élvezni és hálásan fogadni.

A zsidó iskolában volt némi Purim-szerû hangulat, talán attól, hogy a "görögök" és a "zsidók" papírsisakban, kartonból készült pajzsokkal és kardokkal felfegyverkezve megvívtak egymással. A tanárok elmondták a Mákábeusok történetét és a lámpás legendáját, amelyben csodálatos módon nyolc napon át égett az olaj a Templomban. Nemigen volt jelentõsége az egésznek, mert nem szerepelt a Bibliában, és a zsinagógában sem történt semmi különös, leszámítva a néhány külön imádságot. A gyerekek néha diót, mazsolát, cukorkát kaptak, és egy fura kis pörgettyût, a drájdlt: e forgó dobókocka segítségével meg lehetett duplázni vagy el lehetett veszíteni az édességet. Többé-kevésbé ilyen volt a régi Chánuká: meglehetõsen vidám és jelentõs ünnep, de gyengécske a Szukothoz és Peszáchhoz vagy a szombatokhoz képest. A karácsonyi nagyáruház mindenkori forgataga persze szökõárként sodorta el.

Egész nemzedéknyi zsidó gyerek nõtt föl, aki minden decemberben úgy érezte, hogy a sötét utcán lõdörög egy ház elõtt, s odabent vidám mulatság folyik, míg õ sóvárogva leskelõdik befelé. Hogy a judaizmusnak megvan a maga gazdagsága és - mint láthattuk - vidámsága, az nem sokat nyomott a latban. A legtöbb második generációs amerikai zsidó keveset tudott saját hitérõl: csak azt látták, hogy a keresztényeknek van egy ragyogó téli ünnepük, nekik meg nincs. Voltak családok, amelyek a legegyszerûbb módon oldották meg a problémát: karácsonyfát állítottak, bevezették a karácsonyi ajándékozást és a karácsonyi dalokat, hogy a gyerekek ne érezzék kirekesztve magukat, és különben is, úgymond, a karácsonyfa mindössze szép téli dekoráció, minden vallásos tartalom nélkül.

Ugyanakkor azokban az iskolákban, amelyekbe sok zsidó gyerek járt, két ünnepet tartottak, karácsonyt és Chánukát, a kölcsönös udvariasság és tolerancia jegyében. Ez azután újra fölkeltette a zsidók érdeklõdését a Chánuká iránt. Még azok is elkezdték helyénvalónak érezni, hogy villanymenórát tegyenek az ablakba, sõt talán azt is, hogy gyertyát gyújtsanak, akik a Mennybõl az angyalt énekelték karácsonykor. Így megoldódott a probléma azzal, hogy a gyerekek mindkét világból megkapják a legjobbat.

Persze a rabbik, még a legszélsõségesebb reformerek is, kárhoztatták ezt az intézményesített kotyvalékot, mert nem vezet célra, csak összezavarja a gyerekeket. De ezekben a dolgokban az emelvényrõl minden szó a pusztában hangzik el. Ismertem egy tehetséges, liberális gondolkodású reformrabbit, aki "kiprédikálta" a karácsonyfát állító zsidókat. A hitközség vezetõsége behívatta: szigorúan figyelmeztették, hogy foglalkozzék a maga dolgával, és ne avatkozzék az emberek magánéletébe...

Mindebbõl csupán annyit érdemes leszûrni: a többség befolyása képes az emberekben kialakítani a meggyõzõdést, hogy a tömegízlésnek való megfelelés vágya saját, önkéntes kívánságuk. Annak a zsidónak, aki úgy érzi, az örökség töredékei egyre messzebb távolodnak tõle, és azon veszi észre magát, hogy egyre inkább a többségi tömeghez méltóan viselkedik, igencsak érdemes megbizonyosodnia afelõl, igazán maga akarja-e így, avagy kénytelen-kelletlen került be a présbe, amely csereszabatos pótalkatrésszé fogja sajtolni.

A Chánuká akaratlan megnövekedése önmagában szerencse. Az egész judaizmus nyer avval, ha egy részterülete bármi okból reflektorfénybe kerül. Nem valószínû, hogy hitetlen barátom fiának érdeklõdése megreked a Chánukánál. A mai zsidók decemberben érzik leginkább a világos és megfelelõ vallási azonosság hiányát. Ezért vált ki a karácsonyfa látszólag jelentéktelen kérdése olyan kérlelhetetlen ellenszenvet és sértõdést: csupasz idegvégzõdésekhez ér. Még jó is, hogy kézügyben van a Chánuká. Hogy a Chánuká-pénz régi szokása Chánuká-ajándékká vált, az nem túl nagy baj. A fény ünnepének a mi idõnkben nagyon is aktuális története igen színpompás. A legnagyobb haszna, hogy a fiatalság azonnal birtokába jut általa a zsidó történelem egy darabjának. Az ajándék felkelti az érdeklõdést, a kis gyertyák kérdéseket ébresztenek. Az ünnep, úgy tûnik, jól szolgálja önmagunk felfedezését.

Chánuká lángjainak a törvény szerint az ablakban kell égniük, hogy a járókelõk lássák õket. A bölcsek ezt úgy nevezték: "a csoda hirdetése". A legenda szerint ugyanis a Mákábeusok a visszafoglalt Templomban csupán egyetlen korsó olajat találtak, amelyen épségben volt a fõpap pecsétje, így használatra alkalmas maradt. Ez azonban csak egy napra volt elegendõ. Tudták, hogy legalább nyolc napba telik, amíg új, tiszta olajat tudnak készíteni, mégis teletöltötték vele a Templom nagy menóráját, és meggyújtották lángjait. Az olaj a legenda szerint nyolc napon át égett.

Ez a midrás a zsidók történetének kicsinyített mása. Egész történelmünk az egynapi olaj nyolcnapos kitartásának fantasztikus legendája, a soha ki nem hunyó lánggal égõ csipkebokoré, egy nemzet életéé, amelynek az események logikája szerint már régen pislákolva ki kellett volna aludnia, ám még mindig lobog. Ezt mondjuk el gyermekeinknek a hosszú decemberi estéken, amikor meggyújtjuk a pici fényeket, míg körülcsilingelnek bennünket a nagy keresztény ünnep felékszerezett fái és hívogató dallamai.

A két ünnep egyetlen ponton érintkezik egymással. Ha Antiókhosznak sikerült volna kiirtania a zsidóságot másfél évszázaddal Jézus születése elõtt, akkor nem léteznék semmiféle karácsony. A születés ünnepe a Chánuká diadalának köszönhetõ.