|
Egy római szemtanú
beszámolója
Egy
Jeruzsálemben székelő római konzul – valószínűleg második Agrippa király
uralkodása idején (i.sz. I. század) – a második Szentély utolsó éveiben, részt
vett egy peszách-áldozati szertartáson. Személyes élményeit és észrevételeit örökíti
meg az utókornak a Sévet Jehuda című
könyv (szerzője Slomo Ibn Verga, aki a 15–16. század élt Spanyolországban).
Mi az elbeszélését Jáávetz (Rabbi Jákov Emdin) Bét Jáákov című imakönyvéből
vettük át, aki bevezetőjében a következőket írja: "A
Szentély fennállásakori peszách-áldozat rendjéhez idézném itt azt a szöveget,
amit ... egy nem zsidó, római követ írt, aki szemtanúja volt a Jeruzsálemben történteknek.
A követ alátámasztja, megerősíti a Tórában leírtakat, Bölcseink magyarázatait,
és kiegészíti ezeket olyan dolgokkal, amelyek nem olyan lényegesek a háláchá szempontjából.
A szövegből kiderül az Isten háza iránti tisztelet és megtudhatjuk, hogy
mit is vesztettünk el bűneink miatt. Ezért teljes szívvel imádkozni fogunk,
hogy áldott legyen az Ő Neve, adja vissza nekünk a Szentély-szolgálatát,
mihamarabb, napjainkban." A
lábjegyzetek a szerkesztő kiegészitései. Amikor
beköszöntött azon hónap új holdja, melyet ők [a zsidók] niszánnak hívnak
futárok szaladtak a király és a bírák nevében szerteszét Jeruzsálem környékén,
azzal az utasítással, hogy minden ember, akinek kecskéje vagy báránya van siessen
azt elhozni, hogy a zarándokoknak legyen elegendő jószág áldozataikhoz és
az étkezéshez is, mivel a nép igen számos. Akik nem érnek oda a kihirdetett időre,
azoknak el szokták kobozni vagyonát a Szentély javára. Így aztán minden jószággal
rendelkező ember igyekezett és sietett elmenni. A Jeruzsálem mellett lévő
patakon (Kidron?) vezették át a jószágukat, azért hogy lemossák és megtisztítsák
ezeket az állatokat minden kosztól. Azt mondják, hogy erről szól Salamon
király mondása: "...a juhnyáj, mely az úsztatóból jött fel" (Énekek éneke 4:2., 6:6.). Mikor megérkeztek
a Jeruzsálemet övező hegyekbe, már olyan sokan voltak, hogy nem látszott
tőlük a fű, mivel az egész fehérré vált a gyapjú fehérségétől. Amikor
beköszöntött a [niszán] hónap tizedik napja, – ugyanis a hónap tizennegyedik napján
mutatják be az áldozatot –, mindenki elment, hogy megvegye az áldozati bárányt,
amit náluk peszáchnak hívnak. Az a szokás
a zsidóknál, hogy amikor elindulnak ezt a feladatot elvégezni, egyik se szól oda
a társának, hogy "Menj arrébb", vagy "engedj átmenni"; és
ez még akkor is érvényes volt, ha utolsónak ment királyuk Salamon vagy Dávid.
Megjegyeztem a kohanitáknak, hogy ez nem ildomos, de ők azt válaszolták,
hogy ezzel is jelezni kívánják, hogy nincs rangsorbeli különbség Isten előtt,
amikor az Ő [áldozati]-szolgálatára készülnek, annál is inkább így van ez,
ha tényleges szolgálatában vannak. Ezekben az órákban mindenki egy szinten áll. Elérkezett
a hónap tizennegyedik napja, amikor is felmentek csigalépcsőkön a Szentély
egy magas tornyába – a héberek ezt "lul"-nak nevezik,[1] és úgy
van csinálva mint nálunk a "konfriu" –, és kezükben ezüstből készült
trombiták voltak és kürtöltek. A kürtszó után bejelentést tettek: "Isten
népe hallgassátok! Elérkezett az idő a peszáchi áldozat vágására, annak tiszteletére,
akinek Neve ebben a nagy és szent házban lakozik." Amikor a nép hallotta
ezt a bejelentést, ünnepi ruhákba öltözött, mivel délutántól ez ünnepnap volt
a zsidóknak, mint a peszách-áldozat napja. A
bejáratnál kint állt tizenkét levita, kezükben ezüstből készült pálcával
és belül szintén tizenkét levita, de az ő kezükben már arany pálca volt.
Azért álltak odakint, hogy rendben tartsák és figyelmeztessék az érkezőket,
hogy azok ne árthassanak egymásnak a nagy sietségükben és igyekezetükben, hogy
ne legyen zűrzavar, ami veszekedéshez vezethet. Már előfordult, hogy
peszách alkalmával agyontapostak egy öreg embert áldozati állatával együtt a nagy
forgatagban.[2] A bent állók
arra felügyeltek, hogy a kifelé tartók ne tolakodjanak, és ha már megtelt a belső
tér befogadóképessége, ők zárták be az ajtókat. Azon
a helyen, ahol a jószágot vágták, több sorban álltak a kohaniták és kezükben aranyból
illetve ezüstből készült edényeket tartottak. [Minden sorban csak egy fajta
edényt tartottak a kezükben,] ahol ezüstöt, ott az elejétől a végéig csak
azt; ahol aranyat, ott az elejétől a végéig csak azt, ez azért van, hogy
lenyűgöző és gyönyörű legyen. Minden egyes kohanita, aki a sor
elején állt, kapott egy edénnyi vért az áldozat véréből és azt továbbadta,
majd a következő még tovább és tovább addig, amíg az oltárhoz nem értek vele,
majd az oltárnál álló utolsó visszaindította az üres edényt kézről kézre
a sor elejéig. Ebben a folyamatban minden kohanita kapott is egy tele edényt az
előtte lévőtől és vissza is adott annak egy üreset. Nem történt
fennakadás vagy megtorpanás, mert annyira szorgosan végezték feladatukat, hogy
úgy tűnt az edények szinte szállnak a kezükben, mint a hős által kilőtt
nyílvessző. Harminc nappal korábban már elkezdték gyakorolni ezt a munkát,
hogy idejében felfedezzék a hibákat és akadályokat, melyek veszélyeztethetik a
kivitelezést. Két
igen magas és nagy oszlopon állt két kohanita, kezükben ezüstből készült
trombitával. Kürtőszóval hozták tudomásra minden csoport[3] áldozat-bemutatásának kezdetét, és jeleztek az emelvényen álló
kohanitának, hogy mondjon hálélt magasztaló
hangon, és minden hangszeren dicshimnusz zengjen. Azon a napon minden hangszeren[4]
játszottak. Az áldozat gazdája is mondott hálélt.
Ha még nem fejeződött be az áldozat vágása, akkor újra kezdték a hálélt. A
vágás után kimentek az udvarokra, ahol a falakon vasból készült nagy fogak voltak
és hatalmas villák is, amelyekre fel tudták akasztani az áldozati jószágot, hogy
lenyúzzák. Voltak ott botok is, arra az esetre, ha nem találnának szabad villát,
így két ember vállára kaphatott egy botot, arra akaszthatta a lenyúzandó áldozatot.
A megfelelő részt pedig felajánlották az oltárra. Aztán mindenki boldogan
és jósággal eltelt szívvel ment el, mintha győztesen térne vissza egy háborúból,
mivel mindig is rosszat jelentett és szégyent hozott az emberre, ha nem vett részt
a peszách-áldozaton. Az
áldozat levágásának idejére a kohaniták vörös ruhát öltöttek,[5] hogy ne látszodjék a vér, ha véletlenül rácsöppenne a ruhájukra.
Ruhájuk lábszárig ért[6] és mezítláb
voltak,[7] a karjukon is csak könyökig
ért az ujj.[8] Mindez azért, hogy a
munkájukban semmi ne akadályozhassa őket. Ilyenkor a fejükön egy kis kalapot
hordtak, amelyre három ámányi [azaz
másfélméternyi] "turbánt" tekertek körbe és a főpapnak ez negyvenszer
volt a feje köré tekerve, legalábbis így mesélték nekem.[9] Ennek színe fehér volt. Azok
a sütők, amelyekben az áldozati húst elkészítették,[10]
kint a házak bejáratainál voltak, és ahogy elmondták nekem, mindez arra szolgált,
hogy hirdessék a hitüket és az ünnep boldogságát. Miután megsült az étel, elfogyasztották
azt magasztosan és énekelve. Messzire hallatszott a hangjuk. Jeruzsálem
kapui közül egyiket sem zárták be peszách éjszakájára, a sok jövő és menő
ember tiszteletére.[11] Idáig
az idézet. * * * Rabbi
Jáákov Emdin ehhez még hozzáfűzi, hogy: Amikor a spanyol Nagy Alfonz király
olvasta a fenti elbeszélést, a következőt mondta: "A zsidókat megilleti
a tiszteletet, azért, hogy ilyesmi található bennük." Jegyzetek [1] Ld. 1Királyok 6:8. [2] És "Peszách meuchin",
a tömeges Pészáchnak nevezeték (ld. Pszáchim 64b.) [3] Összesen három csoportban mutatták
be a peszách-áldozatot. [4] Sok féle hangszert használtak
a kohanitak és leviták a Szentélyben, lásd Misna Éráchin 10a., 13a. Maimonidész Hilchot klé hámikdás 3:4. [5] Vö. 2Mózes 28:39–43. Tilos volt mást ruhát viselni (Maimonidész Hilchot klé hámikdás 10:5.). A szemtanú
tanúsága ellentétben áll az írottakkal. [6] Ld. uo. 42: "combjukig érjenek". [7] A Szentélyben tilos volt cipőt
viselni. Ha a kohén zoknit viselt, szolgálata érvénytelen volt, ld. Maimonidész
Hilchot klé hámikdás 7:14. Biát
hámikdás 5:17. [8] Ld. Maimonidész Hilchot klé hámikdás 8:17: "ád pász
jádo"! [9] Ld. Maimonidész uo.,
hogy "32 ámá hosszú volt", kb. 16 méter. [10] Csak "tűzön sült"
húst volt szabad megenni (2Mózes 12:9.). [11] Mivel ez az este a Tóra szerint
„az őrzés éjszakája” (lél simurim),
(ld. 2Mózes 12:42.). |
