VÉRVÁDAK ÉVADÁN
Írta:
Naftali Kraus
"A vérvád, ha dajka beszéli,
akkor mesének nevezzük;
a tanulatlan népnél babona ez;
tanult ember ha hirdeti, nem
egyéb, mint rosszlelkű rágalom"
(Eötvös Károly)
lyenkor
Peszách táján, a "zsidó húsvét" előtt van a vérvád klasszikus "idénye".
Ilyenkor kezdték suttogni a falvakban és az antiszemitizmustól fertőzött
városi lakosság körében: a zsidóknak keresztény vért kell keverniük a pászkába!
Keresztény gyerek vére nélkül nincs pászka...
Tudálékos
tanulmányt lehetne írni a vád eredetéről, gyökereiről, alkotóelemeiről.
A pogány korokból eredő babonákat, hiedelmeket és koholmányokat átvette a
kereszténység, amely pedig megjelenése első századaiban maga is vérvádak
áldozata volt. Alexandriai Apión szolgáltatja az első írásbeli adatot arról,
hogy már a szír_görög hódoltság idején is alkalmazták az antiszemitizmusnak ezt
a hírhedt fegyverét. Azt írja: jelentették Antiókhosz királynak, hogy a zsidók
fogva tartanak egy görögöt a Szentélyben, egy teljes évig hizlalják, majd feláldozzák...
(Josephus Flavius Apión ellen. 2:89-102.). A történészek nem tartják kizártnak,
hogy ezzel a mesével akarták annak idején igazolni Antiókhosz népirtási törekvéseit,
vagyis _ mint a későbbi korokban is _ politikai célokra használták fel a
babonát. A sors iróniája, hogy a 2. században még a keresztényeket illették vérváddal
a pogányok. Tertullianus egyházatya panaszolja, hogy a keresztény hívőket
csecsemők megölésével és megevésével vádolják (Tertullianus: Apologeticus. 7:1.). Ugyancsak ez az egyházatya
tortúrákról panaszkodik, amelyekkel a hamis vádakat "bizonyítani" akarták.
Az első, zsidók elleni
vérvád
Befolyásának
növekedésével a kereszténység egyre inkább átvette és alkalmazta az új hitet tagadó,
"megátalkodott" zsidók ellen a vérvádat. A középkor első vérvádjáról
1144-ben az angliai Norwichban készült írásbeli dokumentum. Itt a zsidókat azzal
vádolták, hogy megkínoztak, majd megöltek egy William nevű keresztény gyereket.
Per nem volt, senkit nem tartóztattak le, de bedobták a köztudatba a szörnyű
vádat, mely egyhamar szárba szökkent. Mint később kiderült, a norwichi vérvádat
egy hitehagyott, renegát zsidó, bizonyos Theobald eszelte ki, hogy kitűnjék
és érdemeket szerezzen a nem zsidók szemében. Koholmánya úgy szólt, hogy a zsidók
minden évben kisorsolják, melyik hitközségük köteles egy keresztény gyereket rituális
célból megölni...
Az
első vérvádat egyhamar követte a többi: az angliai Gloucesterban 1168-ban,
a franciaországi Blois-ban 1171-ben, megint csak Angliában, Bury St. Edemundban
1181-ben, a spanyolországi Saragossában 1182-ben, majd ismét Angliában, Winchesterben
1192-ben. Az első vérvádakkal azt próbálták elérni, hogy a zsidók pusztuljanak
az illető vidékről: tönkretették megélhetésüket, de puszta életüket
ekkor még nem fenyegette veszély. A vérvádak "forgatókönyve" szerint
a zsidók többnyire a Passió jeleneteit
másolták le: kínzás, tortúra, keresztrefeszítés volt a "rituális célokból
meggyilkolt keresztény gyerek" osztályrésze. Az 1255-ben Lincolnban, Angliában
eltűnt Hugh gyereket a zsidók, úgymond, az Apióntól származó ötlet szerint
előbb tíz napon át fehér kenyéren és tejen hizlalták, utána pedig "Anglia
összes zsidaja hivatalos volt a keresztrefeszítésre" (Matthew Paris). Itt
már pert is rendeztek, s 18 gyanúsítottat végeztek ki.
Nagyszombat, Tasnád, Ungvár...
A
vérvád a 17. században kapta meg végleges jellegét: ekkor kezdték a zsidókat azzal
vádolni, hogy a húsvéti pászkához van szükségük keresztény vérre. Hiába emelték
fel tiltakozó szavukat felvilágosodott, nem zsidó tudósok, teológusok, sőt
nem egy pápa is: az atavisztikus babonába csomagolt zsidógyűlölet nem ismert
határt. A szinte évről évre ismétlődő, aprólékosan kitervelt vérvádak
egyre több zsidó véráldozatot követeltek. Az ártatlanul gyanúsított zsidókat most
már perbe fogták, és nemegyszer addig kínozták, míg "be nem vallották"
mindazt, amivel vádolták őket. A GPU, a Gestapo, az ávó módszerei még ismeretlenek
voltak, így hát a "vallomások" alapján hihető volt, hogy "valami
van a dologban". Gyakran előfordult, hogy ‑ mint az első
vérvád esetében is ‑ renegát zsidók szolgáltattak hazug bizonyítékokat hittestvéreik
ellen.
A
legkegyetlenebb vérvádak Németországban terjedtek el. Itt is keresztrefeszítéssel
körítették a rituális gyilkosság vádját, sőt nemegyszer azt is hozzátették,
hogy a zsidók különböző nyavalyáik gyógyításához használják a keresztény
vért... Az Encyclopćedia Judaica
oldalas térképvázlatot közöl a vérvádak világhódításáról. Nemcsak a keresztény
Európában dívott a vérvád, hanem Damaszkuszban
és Alexandriában, Bejrútban, Jeruzsálemben, Küthaiszban, Rhódosz szigetén is.
A spanyol inkvizíció igen aktív volt a vérvádak terén. Torquemada főinkvizítor
1490-ben vádat emelt La Guardia castiliai kisváros zsidó és marannosz lakosai
ellen, akiket szörnyű kínzásoknak vetettek alá, majd sokukat máglyára küldték.
Magyarország
is kivette részét a vérvádakból. Az említett térképen Nagyszombat, Nagyszokol,
Tasnád, Ungvár, Kassa, és persze a leghíresebb, Tiszaeszlár is szerepel.
A
vérvád gondolatát többnyire vándor prédikátorok, jezsuiták és fanatikus keresztények
terjesztették és élesztették. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nem egy pápa
_ például Ince és Kelemen is _ elítélte és abszurdumnak nyilvánította a rituális
gyilkosság vádját, mint ahogy akadtak püspökök, akik megvédték az oltalmuk alá
helyezkedő zsidókat. Az egyház azonban általában nem állt ki teljes súlyával
az üldözöttek mellett, és azzal, hogy egyes eltűnt keresztény gyereket "szentté"
avatott, csak olajat öntött a gyűlölködés tüzére. A 15. században a trentói
vérvád után például szentté avatták a Simon nevű kisfiút, "akit a zsidók
megöltek". A Szentszék csak 1965-ben utasította el hivatalosan a vérvádat,
és ekkor tiltotta meg "Szent Simon" ünneplését is.
Budán is...
Történelmi
forrásokból tudjuk, hogy Budán is volt vérvádügy, a mohácsi vész előtt.
Száraz
György írja Egy előítélet nyomában című kiváló
könyvében (Budapest, 1976, Magvető):
"A
vérvád kísértete Budán is feltűnik... Egy hitehagyott zsidó _ bosszúból-e
vagy pénzért, nem tudni _ gyerekgyilkossággal vádolja volt hitfeleit, s megfelelő
_bizonyítékokról˛ is gondoskodik ellenük. A vizsgálat megindul, s hogy szerencsés
fordulatot vesz, ez az udvar viszonylagos felvilágosultságán túl egy másik hitehagyott
közbenjárásának köszönhető..." Szerencsés–Fortunatus–Imréről van
szó, aki halála előtt "sírás és imádkozás közt megbánta bűneit
és bűnbánatban halt meg".
Budán
tehát nem volt máglya és tömeggyilkosság, mint Nagyszombaton vagy Bazinban, de
a rituális gyilkosság hazug vádja itt is felütötte sárkányfejét...
Máig is hiszik...
A
tiszaeszlári vérvád óriási irodalmát valószínűleg mindenki ismeri. Ebben
az alig száztíz éve történt koncepciós perben politikai okokból terjesztették
a szörnyű vádat. A független magyar bíróság, hála Eötvös Károlynak, a nemeslelkű
magyar úrnak, felmentette a szerencsétlen vádlottakat. A korabeli antiszemiták
azonban tovább fűzték a legendát: a nemzetközi zsidó tőke, a Rothschildok,
Cion bölcsei lefizették a bíróságot, megvesztegették a kormányt, hogy hittestvéreiket,
cinkosaikat megmentsék a megérdemelt büntetéstől. Istóczy és társai méltó
elődei voltak az "ébredő" fajvédőknek, Szálasinak és
bandájának.
Kevésbé
közismert, amit Sándor Iván hozott nyilvánosságra 1982-ben A vizsgálat iratai című könyvében (1982): hogy Tiszaeszláron
ma is hisznek a vérvádban. Ma már tudjuk, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromnak
is vérvád volt az alapja. Az elmúlt ötven év során a külföldön élő magyar
nácik és nyilasok _ több nyelven, nem egy kiadásban megjelent könyveikben _ rendre
"hitet tettek" az eszlári zsidók bűnössége mellett... Ki tudja,
nem fognak-e ezek a "művek" a szabad Magyarországon is megjelenni?
Esetleg már meg is jelentek...
Az
utolsó, világhírhedtségre szert tett vérvád Oroszországban történt. 1911-ben a
kijevi Mendel Bejlist vádolták egy 12 esztendős gyermek meggyilkolásával.
Két évig tartották vizsgálati fogságban, mialatt az orosz parlamentben az antiszemiták
szakadatlanul az oroszországi zsidóság kiirtásával fenyegetőztek, s végül
egy hónapos tárgyalás után mentette fel az esküdtszék.
A
nemrég kimúlt Szovjetunió ázsiai részeiből még a hatvanas években is érkeztek
riasztó hírek antiszemita kilengésekről, amelyeknek hátterében a vérvád állt...
* * *
A
17. századig a zsidó varázslattal kapcsolatos hiedelmekre, babonákra, tévhiteken
alapuló rögeszmékre alapozták a vérvádat. Ezek azt sugallták, hogy a zsidóknak
embervérre, keresztény vérre van szükségük, amit vallási eszközként, gyógyszerként,
bájitalként használnak. Négyszáz év óta a macesz az a vallási rekvizitum, amely
vér nélkül nem érvényes, nem "kóser".
Mi,
akik tudjuk, hogy a hithű zsidónak még az állat vérét sem szabad fogyasztania,
ezért a zsidó háziasszony besózza és kiáztatja a húst, nehogy egyetlen csepp vér
is benne maradjon, ma megmosolyoghatjuk a vérvádat mint a primitív múlt kísértetét.
Ha azonban az emberi ostobaság és a vallási bigottságba rejtőző zsidógyűlölet
mai megnyilvánulásait tekintetbe vesszük, semmi okunk az optimizmusra.
* * *
Mennyi
szimbólum rejlik abban, hogy éppen Peszách, a "zsidó húsvét", a szabadság
ünnepe esik egybe a vérvádak évadával! A vérvád a gálut mindenkori velejárója, s nincs helyhez vagy időhöz kötve...
Áchád
Háám, a nagy zsidó gondolkodó _ tipikus zsidó logikával _ igyekezett valami pozitívumot
felfedezni a vérvádban. Következtetéseit így foglalhatjuk össze: a vérvád a legjobb
bizonyítéka annak, hogy létezhetik olyasmi, amiben az egész világ mást mond, mint
a zsidók, és mégis a zsidóknak van igazuk...
Ez
a "bizonyíték" azonban túl sok fájdalmat okozott már. Ha mégis szükség
van rá, akkor a vigasz sovány vigasz...
