Peszách - A zsidó húsvét

Herman Wouk írása

A Peszách központi és legfestõibb rítusa, a peszáchi bárányáldozat evése, nem létezik többé. A Templom pusztulásával, mint oly sok minden, ez is kiveszett a judaizmusból.

A bárányt a Jeruzsálemi Szentély udvarán kellett levágni, és éjszaka, nagy, családi ünnepség keretében elfogyasztani. A peszáchi ünnepeken vidám zarándokok hada lepte el Jeruzsálemet. A Templomban a papok futószalag-rendszerû üzemben biztosították, hogy egész Jeruzsálem és az összes zarándok is idõben megkapja a rituáléhoz szükséges peszáchi bárányt.

A papoknak és lévitáknak járó húst nagy figyelemmel és a tisztaságot szem elõtt tartva készítették elõ. A hívõk hálaáldozataiból és engesztelõ áldozataiból a hús egy részét a Templom személyzete kapta, a többit elégették az oltáron. Mózes és a próféták állandóan rámutatnak, hogy az Örökkévaló számára nem maga az áldozat fontos: az csakis az ember odaadásának és tisztaságának jelképeként érdekli õt.

A zarándokok a Tóra elõírása szerint, kovásztalan kenyérrel és keserû füvekkel ették a bárányt. Noha a bárányevés rituáléja mára megszûnt, a nagy családi ünneplés, a kovásztalan kenyér, a keserû fû továbbra is része maradt a juadizmusnak. A törvény szerint az idõsebbek az ünnepen kötelesek elmondani a gyermekeknek a kivonulás történetét, hogy ébren tartsák a nagy szabadulás emlékét. Ez az intézkedés több mint háromezer éve érvényben van. Nem sok zsidó gyerek van, aki nyolcéves koráig ne tudna mindent az egyiptomi kivonulásról, és ne érezné át, hogy az saját történetének eltéphetetlen része.

A Talmud a maga rendszerezõ módján kialakított egy rendet - héberül szédert - a peszáchi szertartás lefolyására. Idõvel a széder vált az ünnep közismert nevévé. A széder a kivonulás történetérõl szóló elbeszélés színjátéka, amelyet a család és vendégei adnak elõ az ünnepi asztalnál. Vannak benne felnõtt- és gyermekszerepek, kórus, dalbetétek és szimbolikus ételek sokasága, a szabadulástörténet elõadásának kellékei. A darab forgatókönyve egy közérthetõ héberséggel írott, csodálatos kis könyvecske, amelyet Hágádának, "elbeszélésnek" hívnak, s a kivonulás meséjét mondja el némi talmudikus cifrázattal és elemzéssel.

A Hágádá, a talán legközkedveltebb zsidó szertartásrend megszámlálhatatlan kiadást ért meg. A legtöbb jelentõs zsidó mûvész készített Hágádá-illusztrációkat. A peszáchi ételeket készítõ cégek ingyen küldenek szét Hágádákat. Vannak egyszerûek, és vannak gazdagon díszített, drága példányok. Idõnként akadnak jóakaratú modernizálók, akik rövidített, átdolgozott kiadásával próbálkoznak. De a zsidó tömegek szemében a régi maradt a legnépszerûbb. Mindenki érzi, hogy egy közel húsz évszázados mûben elkél, sõt különleges értékkel bír némi archaizmus.

A Peszáchim címû talmudi traktátus a kovász, vagyis az élesztõ megsemmisítésérõl szól. Peszách elõtt minden kovászt vagy kovászos ételt ki kell takarítani a házból. Az erre vonatkozó rabbinikus szabályozás szinte kórházi sterilizálást ír elõ. A zsidó háziasszonyok, akik hosszú nemzedékeken át gyakorolták a szigorú szabályok betartását, megszokták, hogy rituális tavaszi nagytakarítást rendezzenek: az ünnep elõtti héten az utolsó sarkocskától a ruhazsebekig, a pincétõl a padlásig mindent ragyogóra pucolnak. Az evõeszközöket kifõzik, elzárják az év közben használatos edényeket, és elõveszik az ünnepre tartogatott külön étkészletet.

A kovászos megsemmisítése és a mácá - a kovásztalan kenyér, a macesz - evése Peszách kulcsjelképe. Ez a családi életben is megnyilvánul. A gyerekek, akik a Peszách elõtti estén apjukkal együtt gyertyafénynél végigjárják a házat, hogy az utolsó kovászosdarabkákat összeszedjék - amelyeket persze a gondos mama dugdosott el itt-ott, miután fényesre sikálta a házat -, soha nem felejtik el ezt az élményt. A kenyér eltûnik az asztalról, furcsa, száraz ostyalapok kerülnek a helyébe: jelentõs változás történt. Attól, hogy nélkülözzük a megszokott ételeket, a különleges alkalom még jobban megmarad emlékezetünkben.

Ha a jelkép jelentését megfelelõ szavakkal le lehetne írni, akár egy gépalkatrészt vagy egy detektívregény megoldását, akkor éppen a költészet hiányoznék belõle, ami által élõvé válik. Persze teljesen rendjén való bizonyos lehetséges jelentéseket felételezni. A kenyérféle változása szemmel látható jele a rabszolgaságból a szabadságba lépésnek. A zsidók Peszáchkor lemondanak a kenyér puhaságáról - mert az az élesztõnek köszönhetõ -, és egy héten át vízbõl és lisztbõl készült, kemény lepényt esznek. A Hágádá úgy nevezi: "a sanyarúság kenyere, amelyet õseink Egyiptom országában ettek", mert ezt ették az elsõ Peszách-estén, a kivonulás éjszakáján.

A szabadság kenyere kemény kenyér. A zsidók által az elsõ Peszách-éjszakán elhagyott, elpuhult nílusi civilizáció és a szürke kõsivatag, amelyben magukra találtak, talán úgy különbözött egymástól, mint a kenyér és a macesz. A Biblia elbeszéli, mennyit panaszkodtak Mózesnak, emlékezetébe idézvén a húst, az uborkát, a hagymát, amivel a felügyelõk ellátták õket Ramszesz építkezésein. Az ostorcsapások persze nem voltak kellemesek. De emlékük hamar elhomályosult, amint a sebek behegedtek a száraz sivatagi levegõn. Csak az elveszett biztonság emléke maradt meg.

A közgazdászok tudják, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rabszolgák nem dolgoznak keményen. A rabszolgatartó társadalom lassú mozgású, lomha civilizáció: ennek nyomait õrzi az amerikai Dél is. Akit megfosztanak önmagához való jogától, az tunya, simlis munkakerülõvé válik: az áthárítás és erõmegtakarítás doktorává. A korbács nem változtat ezen a természetes emberi reakción. Semmi sem változtat rajta. A kancsuka marása ahhoz elég, hogy a nemtörõdöm, tehetetlenkedõ rabszolga fölvegye társainak lomha tempóját. Ennél többre nem alkalmas. A rabszolga élete kutyaélet, méltatlan élet, ámde nem fárasztó, és annak, aki lelkében már megtört, nem is kellemetlen. A zsidóknak az a nemzedéke, amelyet Mózes vezetett a pusztaságba, a válságos pillanatokban minduntalan reménytelenségbe és pánikba esett. A rabszolgaság megtörte õket: nem tudtak egy csapásra megszabadulni a meggondolatlanságtól, a gyávaságtól és a bálványimádástól. Minden egyes embernek, aki rabszolga volt Egyiptomban, meg kellett halnia a sivatagban, s egy új generációnak kellett fegyverével és vallásával átkelnie a Jordánon.

A kelesztés így hát ebben az értelemben a rabszolgaélet erkölcstelenségét képviseli. Ám a jelkép szerteágazik. Bölcseink az emberi szenvedélyekre mondták, hogy "élesztõ a tésztában". Az élesztõ különös, mindent átjáró szubsztancia. Élõ és halhatatlan. Észrevétlenül ott van a levegõben: a lisztet kenyérré erjeszti, a szõlõt borrá. Az élet masszájának savanykás, piszkosszürke paradigmája. Egy tavaszi héten át, a vetés és érés idején a függetlenségüket ünneplõ zsidók a kovásznak még a nyomát is kitörlik az életükbõl. Soha senki nem tudta pontosan megmagyarázni ezt a megrázó jelképet.*

Az utóbbi idõben Amerikában egyre kevésbé ütközik nehézségekbe az elõírások betartása, s egyre elterjedtebbé vált a Peszách megünneplése. A peszáchi termékek elõállítása iparággá nõtt. Szinte minden közismert kovászos - vagy feltehetõen kovászos - élelmiszert lehet kapni kovásztalan változatban. Aki az elsõ széderesti macesszal és nótázással befejezte a Peszách megünneplését, az semmi többet nem tett, mint megemlékezett egy régi népszokásról. Peszách hatalma - és, mondhatom, az, ami igazán jó benne, akár az Örökkévalót szolgáljuk, akár egy nagy nép életbenmaradását ünnepeljük általa - abban van, hogy niszán tizennegyedikén estétõl huszonkettedikén besötétedésig betartjuk a kovászos törvényét.

Peszách elsõ és utolsó két napja teljes ünnep. A közéjük esõ idõben, az ünnep hetében a munka ugyanúgy folyik, mint máskor.