SIMEON, A SZENTÉLETÛ

Simeon, akit a hagyomány Szentéletûnek, cádiknak nevez, fõpap volt a Második Szentélyben a babilóniai fogságból való hazatérés késõbbi idöszakában. Legendás alakját a hagyomány Nagy Sándorral hozza összefüggésbe. Mûkõdésének idejét illetõen eltérnek a vélemények.

Az atyák bölcs tanításai azt írja, hogy Simeon a szent Nagy Gyülekezet, a Kneszet H Gdol  "maradéka", illetve egyik utolsó tagja volt. Maimonides szerint “ volt az utolsó, vagyis a százhuszadik tagja a szent kollégiumnak, amelyet Ezrá  alapított, és amelynek az utolsó próféták, Chágáj, Zechárj  és Máláchi is tagjai voltak. Josephus Flavius A zsidók történetében azt írja, hogy Simeon Chonjo fõpap fia volt, míg a Talmud szerint Simeon az apja volt ennek a Chonjónak, aki egy családi viszály következtében kénytelen volt elmenekülni Jeruzsálembõl, és az egyiptomi Leontopoliszban fölépítette a jeruzsálemi Szentély pontos mását. Ben Szir  könyve agyba-fõbe dicséri Simeont, a fõpapot, aki megerõsíttette Jeruzsálem falait, és vizet vezettetett a fõvárosba.

A történészek közötti vita ellenére nyilvánvaló, hogy Simeon a perzsa uralom végefelé tevékenykedett. Nem lehetetlen, hogy a fõpapi tisztség, amelyet abban az idõben hivatalosan Jádo , Simeon nagyapja töltött be, gyakorlatilag az unoka kezében volt (A. Hyman: Tol'dot t n im v' mor im. 3. kötet), és így Simeon volt az, aki Jeruzsálem vénei élén fogadta Nagy Sándort, és meghiúsította a somroniták -- a szamaritánusok -- tervét, amelyet a jeruzsálemi Szentély elpusztítására szõttek.

* * *

A legendai hangvételû, de történelmi tényeken alapuló eset megértéséhez tudnunk kell, hogy a babilóniai fogságból hazatért zsidók állama politikailag nem volt független: csupán a szellemi és vallási függetlenséget sikerült elérni elõbb a perzsa, késõbb a szír görög uralkodóknál. Az országban élõ szamaritánus kisebbség -- miután a zsidók elutasították kérését, hogy együtt építsék fel a Második Szentélyt -- állandóan áskálódott: mindent megtett, hogy külön szentélyt építhessen, és így demonstrálhassa önállóságát mint a zsidóság tulajdonképpeni legitim jogutódja.

Így történt -- meséli a talmudi legenda --, hogy a szamaritánusok kérték Nagy Sándort, egyezzék bele, hogy lerombolják a jeruzsálemi Templomot, és õk másikat építhessenek Gerizim, az Áldás hegyén. Nagy Sándor jóvá is hagyta a tervet. "Jöttek, és közölték ezt Simeonnal, a Szentéletûvel. Mit tett Simeon? Felöltötte a fõpapi palástot,magához hívatott egy csoportot Jeruzsálem elõkelõ polgáraiból és a városi tanács tagjaiból, akik fehér [halotti] ruhát öltöttek, és elindultak Makedón Sándor elébe. ... Amikor Nagy Sándor meglátta Simeont, leszállt a lováról, és meghajolt elõtte. Elõzõleg, kérdésére válaszolva, szolgái azt mondták neki, hogy ezek azok a zsidók, akik fellázadtak ellene... Most a szolgák csodálkozva látták, hogy Nagy Sándor meghajol a zsidók papja elõtt. Nem is rejtettékávéka alá véleményüket, és megkérdezték a nagy hadvezért, miért teszi ezt. Azt válaszolta: <175>Csata közben ennek az öregnek a képe lebeg a szemem elõtt, és visz gyõzelemre...<174>

...Kérdezte Nagy Sándor a küldöttségtõl:
- Minek jöttetek?
Simon azt felelte:
- Hát lehetséges, hogy a Templomot, amelyben birodalmad békéjéért imádkoznak, elpusztítod az idegenek megtévesztõ sugalmazására?
- Kik azok? - kérdezte Sándor.
- A szamaritánusok, akik itt állnak melletted... - hangzott a válasz.
- Tegyetek velük, amit jónak láttok - mondta a hódító.

...Amikor megérkeztek Gerizim hegyére, felszántották, és bevetették bükkönnyel, éppen úgy, ahogyan õk szándékoztak tenni Istenünk Házával." (Jom  69., Megilát T nit 9.)

* * *

Szentéletû Simeontól úgyszólván semmi írott szöveg, halachikus magyarázat sem maradt fönn, így nem tudhatjuk, mit és hogyan pászkenolt. De hogy valóban cádik volt, az abból a mondásából is kiviláglik, amelyet Az atyák bölcs tanításai címû gyûjtemény örzött meg számunkra: "Három dolog a világ alappillére: a Tóra, a Szentély-szolgálat és a jó cselekedetek."

Másutt a Talmud elbeszéli, hogyan viselkedett Simeon azokkal, akik fogadalmat akartak tenni. Elöljáróban: tudni kell, hogy a zsidó felfogás nem lelkesedik a fogadalomért, és nem kultiválja az aszketikus életmódot. Aki fogadalmat tesz -- persze olyant, amit be is lehet tartani --, az köteles aszerint élni, de utána áldozatot kell hoznia, mintha vétkezett volna. Simeont egyszer furcsa problémával kereste föl egy délvidéki fiatalember.

"Mondta Simeon, a Szentéletû: életemben soha nem ettem [mint fõpap, akinek ez hivatalból járt] fogadalmi áldozatból, egy alkalmat kivéve. Eljött hozzám [a Szentélybe] egy ifjú a déli vidékrõl. Láttam, hogy szép, derék fiatalember, jó alakú, szép szemei vannak, és tincsekbe csavart, gyönyörû haja. Kérdeztem tõle: <175>Fiam, miért akarod ezt a gyönyörû hajat tönkretenni?<174> [Ugyanis a fogadalmat tévõnek kötelessége kopaszra nyiratkozni.] Válaszolta erre az ifjú: <175>Uram, pásztor voltam, és egyszer, amikor itattam a nyájat, megláttam tükörképemet a vízben. Oly nagy gerjedelmet éreztem, hogy félek, ez lesz a vesztem. Mondtam is magamnak: te gazember, nem átallasz azzal tetszelegni, ami nem is a tied! Holnap, ha meghalsz, por és hamu lesz belõle, kukacok lakomája! Ezért esküdtem meg, hogy levágom a hajamat.<174>"

Simeon ezt hallván homlokon csókolta az ifjút, és ezt mondta neki: "Bár minden, fogadalmat tévõ zsid¢ olyan lenne, mint te!" (Nedárim 9., Názir 4. és a párhuzamos irodalom.)

* * *

Simeonról még elmondják a zsidó források, hogy negyvenesztendõs fõpapsága alatt a Szentélyben egész sor jele mutatkozott annak, hogy a jámbor, istenfélõ fõpap uralkodása az egész zsidó nép javát szolgálja. Az egyenetlenség és frakciózás csak tanítványa, Antignosz idejében kezdõdött, akinek szavait félremagyarázva és félreértve keletkezett az akkori Izrael két nagy szektája, a szadduceus és bájteus -- cídukim és bájtuszim -- irányzat.