Karneválünnep, Purim

Herman Wouk írása

A zsidó ünnepek közül a Purim hasonlít legjobban egy karneválhoz. Ez is teleholdünnep, ádár hónap 14-én, ami rendszerint februárra vagy márciusra esik. Eredetét Eszter könyve beszéli el. Arra emlékeztet, hogyan menekedtek meg a perzsiai zsidók az akkori Hitlertõl, Hámántól.

Purim alaphangja a kitörõ öröm. A Talmud megengedi a hívõnek, hogy ezen a napon addig igyék, amíg nem tudja többé megkülönböztetni az "áldott Mordechájt" és az "átkozott Hámánt". A hitetlenek között is vannak, akik, becsületükre legyen mondva, megteszik a magukét ilyenkor. A forma kedvéért még a legjózanabb templomjáró is megiszik egy pohárral. Izraelben leginkább a farsangoláshoz hasonló utcai karnevállal, az ád delo jádával ünnepelnek, amely az ivászatra szólító talmudi parancsról kapta a nevét: "...amíg nem tudja" (mármint "többé megkülönböztetni...").

A Purim elõtti nap Eszter böjtje, napfelkeltétõl napnyugtáig tartó koplalás. Este megtelik a zsinagóga. Ez az alkalom abban különbözik a zsidó év egyéb jeles napjaitól, hogy ilyenkor van itt a legtöbb gyerek. Isten házában Purim a gyermekek estje. Mindig is így volt ez: a gyerekek tisztában vannak jogaikkal, és élnek is velük. Zászlókat és kereplõket lengetnek. Az esti ima után ünnepélyesen megkezdõdik Eszter könyvének felolvasása: elmondják a szokásos áldást a szent irattekercsre, és különleges, csak ezen az ünnepen használatos dallammal olvasni kezdik a nyitósorokat. A gyerekek csendben várakoznak. Az elõimádkozó felolvassa az elsõ, majd a második fejezetet, s végre elérkezik a várva várt mondathoz: "Ezek után nagy méltóságra emelte a király az ágágita Hámánt..." - de az utolsó szót már nem lehet hallani. A "Hámán" névre kitör a dobogás, dübörgés, elszabadul a kereplõk pokla. A felolvasó türelmesen vár, míg elül a lárma. Folytatja az olvasást, s megint kimondja: "Hámán". Megint kitör a ricsaj. Ez végig így megy, s miután Hámán az egyik fõszereplõ, a zajongás meglehetõs gyakorisággal bekövetkezik. De a gyerekek nemhogy elfáradnának vagy unnák, egyre jobban belemelegednek. Csalhatatlan ösztönnel csinálják: lapítanak, amíg Hámán neve el nem hangzik. Vannak szakaszok, amelyekben rövid szünetekkel többször is felbukkan a gyûlöletes név. A kitörések úgy kattognak, mint a pisztolylövések. A felolvasó türelme egyre fogy, végül feladja. Lehetetlen így olvasni. Mérgesen megfenyegeti a kereplõvihart kavaró kicsiket, és esdeklõ pillantásokat vet a rabbira. A gyerekek csak ezt várták. Eljött a kegyelemdöfés pillanata. Ettõl kezdve irgalmatlan csata folyik a felolvasó és a gyereksereg között. Megpróbál sutyorogva átsiklani az egyre sûrûbben potyogó "Hámánok" fölött, de mindig rajtakapják, és felcsattan a rekedt sortûz. Elvánszorog az utolsó szakaszig: elcsigázva, legyõzötten õrjöng, miközben az egész zsinagóga dülöngél jókedvében. Talán nem egészen sportszerû a felolvasón kitölteni a Hámánnal szemben érzett haragot, de ezen az estén megközelítõleg ilyesmi történik.

Régifajta Purimot írtam le. Ez a szokás azonban rendkívül idõtálló, és a legtöbb gyülekezetben, legyenek bár ortodoxok, neológok, sõt akár reformok is, többnyire ilyennek ismerik. Aki mégsem, az szegényebb egy élménnyel. Minden eleven vallásban vannak hasonló bohócjelenetek. A miénkben ez az: a Purim.

Purim napján folytatódik a vidám mulatság. Nagyon régi hagyomány az alakoskodás ezen a napon. Valaha a lengyel és orosz falvacskákba vándorszínészek vitték el minden évben ugyanazt a kasszadarabot. Manapság a gyerekek szoktak Purim-játékokat elõadni az iskolában. A parodikus hangnem elönti a kegyes tanházakat. Az erre a napra rendelt Purimi Tóra zabolátlan humorú halandzsaleckéi abszurd rendeletek indokolását fejtik ki szigorú talmudikus módszerrel. A Talmud szent formuláinak paródiája rendkívül csípõs. A modern jesivákban a purimi játék verses-zenés, féktelen komédiává fejlõdött. Egyetlen tekintélyes személyiséget, egyetlen intézményt sem kímél. A rebbék és rabbik maguk is részt vesznek a vérre menõ vagdalkozásban. A Purim egyfajta biztonsági szelep, amely humorban és hejehujázásban engedi szabadjára az év közben felgyülemlett ingerültséget és feszültséget: csodálatos nap.

Ezen a vidámságon kívül négy vallási kötelességgel jár: meg kell hallgatni a Megilát, vagyis Eszter könyvét, adományozni kell a szegényeknek, ünnepi lakomát kell rendezni, s ajándékot kell cserélni a szomszédokkal, barátokkal. A legutóbbi elõírás a sálách mánot, az "ajándékküldés": enni- vagy innivalót szokás küldeni, ami még aznap elfogyasztható.

Õseink nagy gonddal küldözgették a letakart tálakat házról házra. A gyerekek az utcákat járták a sláchmonesszal, és édességben vagy borban szedték be a kézbesítési díjat. A háziasszonyok számára eléggé szorongató feladat volt ez, mert ha nem elegendõ vagy nem megfelelõ ajándékot küldtek egy sértõdõs rokonnak, máris kész volt a baj. A purimi lakoma, a sz'udá délben kezdõdött, és egész nap tartott. A családok a népes vendégsereggel együtt hatalmas pusztítást vittek véghez az ételben, s amint megérkezett a sláchmonesz, annak is nekiláttak. Minden ház ajtaja nyitva állt ilyenkor. A vendégek egyik ünnepi asztalról a másikra jártak. Nem létezett olyan szegény zsidó, akit valahol ne fogadtak volna szívesen, nem volt gazdag vagy nagy hatalmú zsidó, aki zárva tartotta volna házát. A vallásosok között ma is él ez a szokás. Amerikában talán már sohasem éled fel teljesen: kár érte. New York keleti részétõl messzire esnek a divatos kertvárosok. Nincs már meg a közösségi érzés sem, amely a gettó falai között élõket összetartotta. Nem vagyunk rezervátumba kényszerített, alsóbbrendû állampolgárok, s ezért csak hálásak lehetünk az égnek. Ám valamelyest veszítettünk az egy ketrecbe zártak testvériségébõl.