Mit,
miért és hogyan tanulunk?
Chászid
gondolatok a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson
rabbi nyomán
Neveld
az ifjút a maga módján, ha megöregszik sem tér el attól. – Példabeszédek
22:6.
Nem
nyugodhatunk, míg minden gyermek, fiú és lány
nem részesül megfelelő valláserkölcsi nevelésben.
– A Rebbe
Vezetésének
négy évtizede folyamán a Rebbe szerte a földgolyón több mint kétezer új oktatási
intézményt alapított. 1976-ban, az évet az "oktatás évének" nyilvánítva,
oktatási kampányt indított, amelynek keretében több tucat új iskola, tábor és
tanulmányi program alapjait vetették meg. 1978-ban az Egyesült Államok kormánya
a Rebbe születésnapját az "oktatás napjává" nyilvánította, s ezt azóta
minden évben megünneplik.
Miért
szükséges az oktatás?
Ha
létezik olyan eszköz, amellyel közvetlenül hatunk önmagunkra, mint emberekre -
az az oktatás. Az oktatás a civilizáció alapja és fenntartója. Hogy gyermekeink
testben-lélekben egészséges, teljes értékű felnőttekké váljanak, önzetlen, értelmes
életet élő emberekké, tanítanunk kell őket. De
mi jut eszünkbe e szó olvastán: oktatás? Sokunk előtt ugyanaz a kép vetül
fel: húsz-harminc, szerető szülei által gondosan kimosdatott gyermek, amint asztala
vagy számítógépe billentyűzete fölé hajol. Ebben
nincs is semmi rossz – ha nem véljük úgy, hogy ez az egyetlen kép, amelynek
az oktatás szó hallatán föl kell merülnie bennünk. Az oktatás nem pusztán a megélhetéshez
szükséges ismeretek megtanítása, hanem magának az életnek a megértetése. Mi az
élet? Az élet az Örökkévaló felismerése s azé a küldetésé, amit vállunkra tett:
hogy tegyük jobbá önmagunkat, és szenteljük meg világunkat. Az
igazi oktatás a személyiség legmélyebb rétegeibe hatol, s képessé tesz minket,
hogy a felfogott információt a belülről jövő kreativitás fokozására használjuk.
Az oktatás azt jelenti: mi magunk, barátaink, családunk fogékonyabbá válunk a
teljes igazság világára, hogy életünket a saját kívánságunknál sokkalta nagyobb
jónak szenteljük. Csak
miután elkezdtük ezeket az eszméket beleplántálni a gyermekbe, akkor kezdhetjük
tanítani a megélhetés módozataira; az oktatás miértjének meg kell előznie
a hogyant. Matematikára tanítjuk a gyermekeket, hogy módszeres gondolkodásra
neveljük őket, s hogy boldoguljanak az üzleti életben. Nyelvekre tanítjuk őket,
hogy képesek legyenek közölni mondandójukat. Természettudományokra tanítjuk őket,
hogy megértsék annak a világegyetemnek a fizikai jellemzőit, amelyben élünk. Mindez
helyes és jó, és vitathatatlanul fontos. Ám ezeknek a tudományágaknak egyike sem
hat szükségképp arra, hogy miként fog viselkedni a gyermek a mindennapi életben. Miért
kell "rendesen" viselkedni?
A
történelmet tanulmányozva láthatjuk, nagyon is lehetséges, hogy valaki, aki nagy
jártasságra tesz szert valamiben, tegyük fel a természettudományban, tehetségét
a pusztítás szolgálatába állítsa. Mikor aztán ezt az illető szemére hányják, s
figyelmeztetik, hogy viselkedjék Teremtője akarata szerint, az illető gyakran
teljes meggyőződéssel feleli: “Engem sok mindenre megtanítottak iskolás éveimben,
de azt soha senki nem mondta, hogy miért kell rendesen viselkedni."
Az, hogy a gyermeket a maga választotta értékrend szerint engedjük felnőni – abban
a hiszemben, hogy nem szabad korlátoznunk személyiségi jogaiban – épp oly nevetséges,
mint az a szülő, aki választást enged gyermekének, hogy beoltsák-e vagy sem. Ilyenformán
tehát az információ megosztása nem más, mint az oktatás egyetlen és nagyon egyszerű
módja. Az igazi nevelés – az életre való nevelés – abból áll, hogy megtanítjuk
a gyermeket: megmásíthatatlan kötelességük az Örökkévaló iránt, hogy erkölcsös,
erényes életet éljenek, amely lehetővé teszi, hogy fenntartsák önmagukat, s jobb
világot teremtsenek gyermekeik és az eljövendő nemzedékek számára. Az
oktatáshoz tartozik az is, hogy foglalkozunk a gyermekkor paradoxonával. A gyermekből
egyfelől hiányzik az a képesség, hogy igazán megkülönböztesse a rosszat és a jót,
sokkal kevesebb benne az érettség ahhoz, hogy a jót egyszerűen azért válassza,
mert az jó, s hogy a rosszat pusztán annak rossz mivolta miatt elutasítsa. Másfelől
éppen a gyermekkor az, amelyben az ember lelke és jelleme megformálódik. Ennek
okáért a gyerekeket jó szokásokra kell nevelni, meg kell tanítani őket jó és rossz
megkülönböztetésére, méghozzá még jóval iskolás koruk kezdete előtt. Ahogy a gyermek
idősebb lesz s ezzel egyidejűleg értékrendje és személyisége változik, egyre nehezebbé
válik személyisége alakítása.
Egyszer
egy házaspár tanácsot kért egy rabbitól, hogyan neveljék tizenkét éves fiukat.
A rabbi így válaszolt nekik: – Ezzel a kérdéssel tizenkét évet késtetek. Az ember
olyan, mint a fa. Ha egy teljességében kibontakozott fa egyik ágát megvágjuk,
az csak azt az egyetlen ágat érinti. Ha azonban egy magon ejtünk egy parányi karcolást,
az az egész fa növekedését befolyásolja.
Mivel
az oktatás maga az élet, így nem ér véget sosem. A hivatalos oktatás az iskola
befejezése után véget érhet ugyan, de ahogy növekszik élettapasztalatunk, s ahogy
mind inkább megértjük, mi a szerepünk a világegyetemben, annál inkább kell a tanulásnak
fokozódnia. Nem számít, hány évesek vagyunk vagy hogy mennyire felvilágosultakká
váltunk, mindig fel kell tennünk magunkban a kérdést: mennyire értem igazán, mi
is az az értelmes élet? Mennyire vagyok boldog?
Sokunkat
meglephet talán, ha rádöbbenünk, milyen zsenge ifjak vagyunk is lelkileg, milyen
sokat kell még tanulnunk a saját lelkünkről, s hogy mennyit kell még fejlődnünk
ahhoz, hogy érett emberhez méltó kapcsolatot alakítsunk ki az Örökkévalóval. Hogyan
tanítsunk?
A
kérdés – Hogyan tanítsunk? – valójában ugyanaz, mintha azt kérdeznénk: hogyan
kommunikáljunk? Hogyan végezzük üzleti ügyeinket? Hogyan éljünk? A
válasz minden esetben ugyanaz: szeretet által. Az oktatás szeretet nélkül legjobb
esetben nem teljes, rosszabb esetben romboló hatású. A szeretet – fogékonyság:
nem a saját elképzeléseink és elveink iránt, hanem a tanítványunké, s ami a legfontosabb,
az Örökkévalóé iránt. Ez azt jelenti, hogy a gyermekben tudatosítani kell, hogy
van egy létezési forma, amely magasan fölötte áll az övének, magasan fölötte saját
hajlamainak és kívánságainak, fölötte áll családjának és barátainak, iskolájának
és játékainak. Ez a fajta oktatás szigorú, s szellemi-érzelmi kitartást követel.
Ahogy azonban az emberpalánta mind jobban és jobban megismeri az Örökkévalót,
s ahogy fejlődik a lelkiség iránti fogékonysága és szellemi igénye, úgy fordul
mindinkább az élet magasabb céljai felé. Olyan gyerekké válik, aki tiszteli és
szereti szüleit. Olyan gyermekké, aki nem veszi el a másét. Olyan gyermekké, aki
segít másokon, aki bőkezűen bánik idejével és szeretetével. Az
oktatásnak számos összetevője van, amelyek között a legalapvetőbb az ismeretek
átadása. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az ismeret csupán eszköz, amit
a gyermek kezébe adunk; és amiképp egy ház megépítése sem csupán szerszámok és
anyagok beszerzéséből áll, ugyanúgy az oktatás is sokkal több, mint a helyes ismeretek
átadása. Az igazi
tanító nem egyszerűen csak tényeket tanít, hanem gondolkozni is tanítja a gyermeket:
választ találni a kérdésekre, amelyek a neki tanított elvekkel kapcsolatban fölmerülnek
benne, hogy egy-egy probléma megoldásakor ne legyen teljes mértékben szüleire
vagy tanítójára utalva. Ha a megoldásokat mindig valaki mástól kapjuk, beleringathatjuk
ugyan magunkat abba a kellemes érzésbe, hogy sosem kell az esetleges tévedésért
felelősséget vállalnunk, ha azonban megtanulunk a magunk fejével gondolkozni,
mélységes elégtételt vált ki a tudat, hogy önállóan cselekedtünk. Mindez összefügg
azzal, hogy miért teremtette az Örökkévaló a világmindenséget: nem azért, hogy
bábok játsszanak benne egy részletesen megírt darabot, hanem azért, hogy minden
emberben éljen a vágy, hogy választása szerint, becsületesen és erényesen
éljen. A tanításhoz
alázat is kell. Ne feledjük: a tanító nem forrása az ismereteknek, hanem csupán
egy magasabb helyről származó ismeret közvetítője. A tanító sosem lehet fölényes
ismeretei megosztásakor, ehelyett át kell éreznie, mekkora áldás az a lehetőség,
hogy a tanulót bevezetheti a tudásba. És
mindenekfölött ne feledjük: a szívből jövő szavak a szívbe hatolnak. A tanítónak
hinnie kell abban, amit mond, s eleven példáját kell mutatnia annak, amit tanít.
A gyerek gyakran nem tudja megkülönböztetni az eszmét és a viselkedést,
s ha azt látja, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, azzal az egész folyamatot
aláássuk. Azt mondani a gyereknek: “Viselkedj úgy, ahogy mondom, és ne úgy, ahogy
tőlem látod”, szintén tanítás – csak épp negatív fajta. Írva
van a Példabeszédekben: “Neveld az ifjút a maga módján”, s akkor ha felnő “sem
tér el attól”. De miért a gyermek módja szerint? Hát nem objektív a tudás? Hogyan
igazítsuk a tudást külön-külön minden egyes gyermekre? Nem lesz ettől az oktatás
bizonyos értelemben önkényes? 1
– 2
A
New Yorkban nemrég megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását
tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and
Company, 294 oldal. A
könyv további fejezetei lásd itt. az
oldal tetejére
|