Tudomány
és Technika Az
isteni a természetben Chászid
gondolatok a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson
rabbi nyomán
Minden
amit az Örökkévaló a világon teremtett, a maga dicsőségére teremtette. –
Az Atyák mondásai 6:11.
A
technika azt az isteni energiát csapolja meg, amely a teremtés pillanatától
fogva jelen van a természetben. – A Rebbe Az
ötvenes évek elején a Rebbe egy házaspárt fogadott magánkihallgatáson. A házaspár
kislányát is magával hozta. Miután a férjjel és a feleséggel különböző kérdésekről
elbeszélgetett, a Rebbe a hatéves kislányhoz fordult és megkérdezte, van-e valamilyen
kérdése. A szülők próbálták elhallgattatni a gyermeket, hogy ne rabolja a Rebbe
értékes idejét, a Rebbe viszont bátorította. A kislány komoly arccal megkérdezte
a Rebbét, hogy szerinte az atomenergia jó vagy rossz.
–
Otthon, a konyhátokban van egy kés – mondta a Rebbe. – Rossz az a kés, vagy jó?
– Az attól
függ, hogy mire használják – felelte a kislány. – Ha ételt vágnak vele, akkor
jó, ha bántanak vele valakit, akkor rossz. –
Ez a jó és helyes válasz – mondta a Rebbe –, és ugyanez érvényes az atomenergiára
és minden más technikára, amit csak az ember kifejlesztett.
Technika:
bűn vagy erény?
A
magas fokú tudomány korszakát éljük. Gyakorlatilag életünk minden pillanatát –
otthon, munkában, útközben – befolyásolja a modern technika. A számítógép-korszak
és az információrobbanás óriási erőt adott a kezünkbe, s azt a lehetőséget, hogy
gyakorlatilag bárhol, bármikor elérhetjük egymást. Igen: a technika lehetővé teszi,
hogy kényelmesebben éljünk, hatékonyabban dolgozzunk, de vajon értjük-e, hogyan
teszi életünket értelmesebbé? Ha
elkezdünk belegondolni messze nyúló hatásaiba, a technikai forradalom szinte elborít
minket. Ahhoz, hogy igazán értékelni és hasznosítani tudjuk ezt a forradalmat,
mindenekelőtt azt kell megértenünk, mit jelent egyedi és általános célunk szempontjából. A
tudomány önmagában véve semleges; megpróbál nekünk objektív képet adni fizikai
világunkról, a természet erőiről, arra vonatkozó következtetést azonban nem von
le, hogy miként éljünk ezekkel az erőkkel. Nem foglalkozik se jóval, se rosszal,
se etikai kérdésekkel. A tudomány legföljebb elismeri a maga határait, fölismeri,
hogy az erkölcsi elveknek nem alapja, s nem törvénye. A
technikát, mint minden rendelkezésünkre álló erőt, építő és pusztító módon is
lehet használni. A technikai fejlődés olyan lépcsőfokai, mint a televízió, a számítógépek,
a lézer, az atomenergia, az orvostudomány és a biológia felfedezései, mind csak
egy-egy olyan momentum, amikor felismerjük és hasznosítjuk a természetben megnyilvánuló
isteni erőket. Az ember feladata, hogy a világ jobbítása, civilizálása érdekében,
s azért, hogy anyagi világunkat a lelkiség és istenesség méltó otthonává formálja,
merítsen e forrásokból. Ne
feledjük: az Örökkévaló nem teremtett kenyeret; teremtett napot, földet, vizet
és gabonamagvakat. A magokat el kell vetni, a gabonát le kell aratni, lisztté
kell őrölni, vízzel összekeverni és megsütni. Csak akkor lesz evésre való kenyerünk.
Nem teremthetett-e volna az Örökkévaló ugyanilyen könnyen már eleve kész kenyeret?
Természetesen teremthetett volna, mi azonban társak vagyunk a világmindenségben,
életünk a szabad akarat egyik megnyilvánulási formája, nem előre megírt forgatókönyv.
Rajtunk áll, hogy gabonatermesztésre használjuk-e a földet, vagy hagyjuk parlagon
heverni. A technikára
ugyan ez érvényes. Az Örökkévaló szerte a természetben hatalmas erőket teremtett,
hogy használjuk azokat. Választhatunk: elismerjük-e a kesztyűben lévő kéz létezését,
amelytől ezek az erők származnak, s eszközökként használjuk-e ezeket az erőket,
amelyek révén egy még értelmesebb élet felé törekedhetünk, vagy eltereli-e figyelmünket
maga a kesztyű, s csupán önmagáért valónak tekintjük a technikát, s saját önös,
netán pusztító céljaink elérése érdekében hasznosítjuk. A
technika megértése
Miként
Majmonidész írja: "Szemügyre véve az Örökkévaló nagyszerű teremtményeit,
az ember fölismeri az Örökkévaló bölcsességét, s ez mélységes szeretetet ébreszt
benne, s vágyat, hogy Hozzá köthesse magát." Sok e századi felfedezés – főleg
az anyag atomszerkezetével kapcsolatosak – képet adott nekünk arról, mi az a dinamikus
egység, amely a világegyetemet és az embert összeköti. A
technika fejlődése még olyan ember számára is, aki nem tudja, hogyan működik egy
mikrochip vagy az elektromágnes, nyilvánvaló bizonyíték, hogy univerzumunkban
az egység eddig sohasem tapasztalt szintjére jutottunk el. A modern kommunikáció
lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bárkivel, azonnal kapcsolatba léphessünk. A
modern közlekedési eszközök révén olyan helyekre juthatunk el néhány óra alatt,
ahová még alig száz éve is több hónapig utaztunk volna. A számítógépek műveletek
milliárdjait végzik el néhány másodperc alatt, s olyan feladatokat oldanak meg,
amelyeket nem is olyan rég még megoldhatatlannak tartottunk. Igen:
a technika rengeteg időt és energiát takarít meg számunkra, s számtalan új üzleti
lehetőséget teremt. Ezeket az előnyöket azonban csak a technika melléktermékeinek
kell tekinteni, mivel a technika valódi célja a világ egyesítése, s az, hogy a
világot az egyesített lelki élet még termékenyebb talajává tegye. Ez a válasz
a kérdésre, hogy mi a technikai forradalom, és merrefelé sodor minket. Az
utóbbi néhány nemzedék során jelentkező, elsöprő technikai változások összecsengenek
a kétezer éves Zohár, a misztikus írások e klasszikusa néhány jóslatával,
miszerint 1840 az "alacsonyabb bölcsesség" kitörésének esztendeje lesz
– a fizikai mindenség megértésének ugrásszerű fejlődéséé, s fokozódni fog a "fennkölt
bölcsesség", a lelkiség, amely igaz egységre sarkallja majd a világot, s
a végső megváltás felé vezet. E
kétfajta bölcsesség fokozódása – az észé és a léleké – nyilvánvalóan végbement;
amiben hiányt szenvedünk, az a tudás e két szférájának egységbe rendezése. Csak
a tudomány és a lelkiség kiegyensúlyozásával tudjuk az ideális jövő álmát a társadalom
számára hasznosítható tervezetté átfogalmazni, mivel az igazi kommunikáció csak
akkor kezdődhet, ha az emberi ész és lélek kölcsönösen hat egymásra. A kommunikációval
együtt jár az együttérzés, az együttérzéssel pedig az univerzalizmus felé vezető
természetes mozgás. Így
tehát a jelenlegi technikai forradalom valójában az Örökkévaló munkáló keze, amely
arra való, hogy segítsen nekünk az Örökkévalót életünk egyik realitásává tenni.
És ahogy az idő múlásával új felfedezések születnek, úgy látjuk egyre világosabban,
hogyan tükrözi a tudomány az Örökkévaló igazságát, mennyire párhuzamos azzal,
s fedi föl – következésképp – az egész világmindenség lényegi egységét. Napjaink
információs forradalmának isteni szándéka, amely mindeddig példa nélkül álló erővel
és lehetőséggel ruházza föl az egyént, lehetővé teszi a tudás – a lelki tudás
– megosztását, s mindenütt erősebbé és egységesebbé teszi az egyes embereket.
Napjaink interaktív technikáját nemcsak az üzleti életben vagy a szórakozásban
kell hasznosítani, hanem az egymás közti kapcsolat kiépítésében is, hogy olyan
kellemes környezetet alakítsunk ki, ahol szívünk, lelkünk, álmunk egymásra talál. Jólétünk
szempontjából nagyon fontos a tudománynak és a technikának, mint a személyiségünk
és lelkületünk fejlesztésére szolgáló isteni eszköznek a megértése. A történelem
arra tanít minket, hogy nem elég, ha egy társadalom tudományos és intellektuális
értelemben fejlett; a "bölcsességet", a "tudást" és a "felvilágosodást"
nagyon könnyen tévútra vezetheti az emberi gőg és brutalitás. Az igazi bölcsesség
csak akkor képes magasabb síkra emelkedni, ha áthatja az erkölcsiség, s az erényes
életnek az Örökkévaló által diktált szabályai. Mindez
még sohasem volt annyira igaz, mint mostanában. A technika olyan, robbanásszerű
fejlődésének vagyunk tanúi, ami sosem álmodott hatalmat ad az ember kezébe. A
biotechnika például hozzáférhetővé tette a teremtés eszközeit: például képessé
tett minket új, hatásos orvosi kezelések bevezetésére. Vagy – ellenkezőleg – az
ártásra és pusztításra. Csupán századunkat szemlélve is látván láthatjuk, milyen
pusztításra képes a technika. De még ha nem közvetlenül pusztításra alkalmazzák
is a technikát, gyakran még olyankor is egyszerűen eltékozolják, vagy rosszul
használják. Fizikai
munkáink terhei napról-napra csökkennek. Egyre több hatékony gép áll rendelkezésünkre,
hogy elvégezze azokat a feladatokat, amelyek nem olyan rég még oly sok időnket
vették igénybe. Arra használjuk-e az így felszabadult órákat, hogy több időt töltsünk
a gyermekeinkkel és az erre rászorulókkal? Vagy egyszerűen csak benyomunk egy
újabb gombot, amely kellemesebbé és kényelmesebbé teszi életünket? Mindannyian
szeretnénk jobbítani életünkön, de meg kell teremtenünk az egyensúlyt a technika
csodái és lelki életünk szükségletei között. Ezek
a követelmények mostanában kezdenek visszhangot kelteni társadalmunkban. A szülők
például örülnek, hogy gyermekeik számítástechnikát tanulnak az iskolában, de tartanak
attól, hogy az ilyen szakmai képzést nem egészíti ki valamilyen emberibb, együttérzésre
nevelő oktatás. Jó és hasznos dolog számítógép-programozást tanulni, de ha a diák
nem szokik hozzá a fegyelemhez és a közösségbe való beilleszkedéshez, megszerzett
tudását esetleg katasztrófa előidézésére használhatja. A legjobb diákok – és a
legjobb tanárok – felismerik, hogy sok tanulságot lehet leszűrni az előttünk létezett
kultúrák hiányosságaiból. Ilyenformán fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy nincs
az a bölcsesség, és nincs az a technika, amely érvényteleníthetné egy olyan értékrend
hatásait, amely nem tiltja eléggé az önösséget és a gonoszságot. Bármekkora
technikai haladásra vagyunk is képesek, sosem szabad megfeledkeznünk magasabb
rendeltetésünkről: az isteni iránti kutatásunk állandó kiszélesítése által mindent
meg kell tennünk az igazság feltérképezésére irányuló kutatómunka érdekében. Tudomány
és vallás
Lelki
jellegű kutatásunk azonban időnként akadályokba ütközik. A tudományos forradalom
például némely embert arra indított, hogy hagyjon fel az Örökkévalóban való hittel,
s az újonnan meglelt tudományos "igazságba" vesse bizodalmát. Mások
makacsul ragaszkodnak meggyőződéseikhez, nem hajlandók tudomásul venni a tudomány
fölfedezéseit. Ez a csata a XIX. században érte el tetőfokát, mikor is a tudomány
egy új, mindenható "vallás" köntösében jelent meg. A bizonyos mértékben
tapasztalható felvilágosodás és összebékítési kísérlet ellenére, egyesek szemében
még mindig szakadék tátong tudomány és vallás közt, mintha csak az élet egy részét
az Örökkévaló irányítaná, más részeit pedig a tudomány és a természet törvényei. Ez,
a kategóriákban való gondolkodás azonban téves. Mivel a világegyetemet s a világegyetemet
uraló természeti törvényeket az Örökkévaló teremtette, nem tátonghat szakadék
a Teremtő és műve között. A világmindenség természeti törvényei aligha mondanak
ellent annak a tervnek, amely alapján létrejöttek! A tudomány tehát végső soron
az Örökkévaló gondolatainak kutatása, az anyagi világ működését szolgáló, Tőle
származó törvények megismerésére irányuló törekvés. A
tudomány mostanában kezdi megtalálni igazi helyét. Jóllehet nem is olyan rég a
tudomány következtetéseit még a szó legszűkebben értelmezett jelentésében természeti
"törvényeknek" tekintették, a modern tudomány már nem táplálja ezt a
dogmatikus szemléletet. A mai tudósok már elismerik a természet alapvetően indeterminált
jellegét, Heisenberg "bizonytalansági elvét" például – az atomi részecskék
kiszámíthatatlan pozícióját és sebességét – az egész világmindenség lényeges elemének
tekintik. Ez a bizonytalanság nem mérési képességeink korlátozott voltára utal,
hanem a természet elidegeníthetetlen sajátossága. A ma tudósa tehát már nem számít
arra, hogy a tudományban megtalálja az abszolút igazságot. Ez
nem jelenti azt, hogy kígyót-békát kell kiáltanunk a tudományra, vagy hogy semmibe
kell vennünk a tudományos eredményeket. Épp ellenkezőleg: a tudományos felfedezések
ugrásszerűen javították az emberi élet minőségét. Hogy a tudomány a lehető leghatékonyabb
legyen, távlatokba kell helyeznünk; el kell fogadnunk, hogy a tudomány önmagában
egyfajta kutatás, nem abszolút rendszer; hogy a tudomány semleges: olyan elméletek
halmaza, amelyeket jóra és rosszra egyaránt használhatunk. Ezzel
szemben az Örökkévaló bölcsessége és akarata abszolút és konkrét, s arra tanítja
az embert, mi az a magatartás, amelyből mind önmagának, mind az egész közösségnek
legnagyobb java származik. A tudománnyal ellentétben, az Örökkévaló bölcsessége
az abszolút igazság, nem korlátozza sem ok, sem okozat, és korántsem semleges. Az
igazság keresésének két útja van: a tudomány útja, és az Örökkévaló felé vezető
út. Nem kérdéses, hogy a világmindenséget egy bizonyos fajta logika irányítja.
Az ember kezdetben "kívülről befelé" kezdte keresni az igazságot, azaz
előbb megpróbálta megérteni a különböző jelenségeket, aztán e darabkákból kirakós
játékok mintájára összeállítani a teljes képet. A tudósok és a filozófusok a világegyetem
külső héján átkukucskálva fedezik föl a benne rejlő erőket. Amit azonban valójában
keresünk, akár elismerjük, akár nem, az az Örökkévaló, a kesztyűben lévő kéz.
Ha azonban nem "kívülről befelé" keressük az igazságot, hanem közvetlenül
az Örökkévaló szemével nézünk és alávetjük magunkat törvényeinek, akkor mind többet
és többet értünk meg abból, hogy miként és miért működik ez a világ. Mindezek
folytán elmondható, hogy a világi vagy tudományos bölcsesség azzal foglalkozik,
hogy mi a világmindenség, a lelki bölcsesség pedig a miértjével s azzal, hogy
mit jelent ez az ember életében. A hangsúly az "igazságon" van, nem
egy istentagadó tudományon, s nem egy valláson, amely ellenségének tekinti a tudományt.
E két alapállás ugyanabban a téves felismerésben gyökerezik, miszerint az természeti
világot és annak törvényeit teremtő Örökkévaló nem létezhet együtt saját teremtményeivel.
Az a tudományos eredmény, amely ellentmond az Örökkévaló törvényeinek, előbb-utóbb
a legszorgosabb kutatómunka ellenére is tudományosan igazolhatatlannak bizonyul. Mivel
a tudomány az utóbbi évszázadokban oly meghatározó mértékben érvényesítette hatását,
a ma tudósainak és kutatóinak vállán nagy felelősség nyugszik: nemcsak a tudomány
törvényeit kell tanítaniuk, hanem a tudomány szerepét is, hogy mi tudomány, és
mi nem. A mai tudomány igazi feladata tehát nem az Örökkévaló tagadása, hanem
annak vizsgálata, hogyan tükrözi s világítja meg a tudomány az Örökkévaló gondolkodásának
eddig még ismeretlen részleteit; a tudomány csak akkor lesz teljes jogú részese
az igazság keresésének. Miként a középkor tudósai tanácsolták gyakran: "Szeresd
Platónt, szeresd Arisztotelészt, de mindenekfölött az igazságot szeresd." Mit
mond rólunk a tudomány?
Mindenből,
amit csak látunk-hallunk, tanulságokat vonhatunk le. Ha a technikát csupán a személyes
kényelem és haladás forrásának tekintjük, csak a végterméket látjuk. Ha azonban
mint az istenesség megnyilvánulásaként szemléljük, könnyebben megértjük magát
az életet. Az
atomenergiából például megismerhetjük az egyes ember erejét. Ma már tudjuk, hogy
még a legparányibb anyagrészecske is tekintélyes mennyiségű energia kisugárzására
képes – ugyanígy minden emberben rendkívüli energia rejlik. Hogy lehet ezt az
energiát felszabadítani? Azáltal, hogy az illető lelke mélyére hatolva felrázzuk
elégedett tespedtségéből. Ez a maghasadás és magfúzió emberi egyenértékese; az
ember belső energiái akkor szabadulnak fel, ha a kényszer és az iránymutatás megfelelő
arányú vegyítése révén segítünk neki, hogy az Örökkévaló törvényei szerint éljen,
s arra ösztönözzük, hogy ő is segítsen másokat erre az útra kalauzolni. Ez
azután láncreakciót idéz elő. Ahogyan az első atom hasadása más atomokat hasít,
ugyanúgy minden emberi törekvés és erényes cselekedet olyan energiát állít elő,
amely csak fokozódik. Másfelől viszont a negatív magatartás folytán kibocsátott
energia megfékezhető, ahogyan a nukleáris láncreakció is. Az
atomenergia feltárja előttünk, hogyan tükröződik az egyes emberben az egész makrokozmosz.
Az atomban, ahogyan a bolygók a Nap körül, a különböző részecskék a mag körül
keringenek, ugyanúgy kering az ember különféle anyagi jellemzője egyetlen mag,
a lélek körül. Végül
pedig láthatjuk, hogy egy atom sokkal nagyobb energiát bocsát ki, mint amennyi
a széthasításához szükséges. Nem olyan sok évvel ezelőtt az atomenergia előállítása
még roppant bonyolultnak, sőt talán fölöslegesnek is rémlett. Aztán kiderült,
hogy roppant hatékony eszköz. Személyünket illetően esetleg hasonló fenntartásokkal
élünk: nem volna-e egyszerűbb úgy leélni életünket, hogy nem erőltetjük magunkra
a lelki élet követelményeit és felelősségét? Talán könnyebb volna, úgy azonban
hagynánk kárba veszni legértékesebb természetes forrásunkat, nem használnánk ki
a bennünk lakozó belső erőt. Bölcseink
leírták: minden ember egy egész világ, és a világ egy személyiség a makrokozmoszban.
És csakugyan: a tudomány új fejleményei feltárták, hogy a világ egymástól elválaszthatatlan
és egymásra kölcsönösen ható elemek dinamikus rendszere, s az ezt szemlélő ember
e rendszerhez szervesen hozzátartozik. A világegyetem már nem tekinthető egymástól
független építőkövek halmazának, mivel felfedeztük, hogy minden anyag – s következésképp
minden ember – elválaszthatatlanul össze van kapcsolódva. Ennek
az új fizikának egyik legfontosabb hatása, hogy többé nem tartható a tudomány
objektivitásának régóta elfogadott elmélete. Ma már tudjuk, hogy a tudós olyan
fokon lesz részese annak a világnak, amelyet megfigyel, hogy hatása érvényesül
megfigyelése tárgyán. Természetfelfogása következésképp szoros kapcsolatban áll
saját értelmével, saját elveivel és saját értékrendjével, amelyek mindegyike nyilvánvalóan
befolyásolja az általa elért „tudományos" eredményeket. Ezért tehát kutatásaiban
minden tudósnak érvényesítenie kell saját erkölcsi és intellektuális ítéletét. Sokat
tanulhatunk a technikai forradalomból, ha megértjük, milyen szerepet játszik életünkben
a világegyetem egysége, és a végső megváltás kutatásában végső lépcsőfoknak tekintjük.
Végső soron minden tudományos és technikai vívmány a megfoghatatlan és a szublimált
iránti nagyobb fogékonyságra tanít minket; a számítógépek, telefonok, televíziók
és hasonlók mögött rejlő erők mind láthatatlanok, áldásos erejük és hatásuk mégis
világosan felismerhető. Hasonlóképpen el kell fogadnunk, hogy a világmindenség
hajtóereje szintén megfoghatatlan és szublimált, s minden egyes dologban meg kell
tapasztalnunk a transzcendenst és az istenességet – természetesen magukkal kezdve
a sort.
Egyszer
egy egyetemista kereste föl a Rebbét, akiről hallotta már, hogy egyben tudós is.
– A tanítónak
nap mint nap hosszú órákat kell töltenie tanulással és olvasással – mondta. –
Hogyan képes a Rebbe emellett még szoros figyelemmel követni a tudományos eredményeket
is? A
Rebbe elmosolyodott, és így felelt: –
Én arról nem tehetek, hogy miféle szóbeszédeket terjesztenek rólam mások. A kérdésed
már bennem is fölmerült, de egy másik vallástanítóval kapcsolatban, aki a XVIII.
században élt, és híres volt tudományos ismereteiről. Az Örökkévaló által teremtett
világmindenség az Örökkévaló gondolkodásmódja által meghatározott törvények szerint
működik. Ezért tehát, jóllehet a tudomány minden csínjának-bínjának megismerése
és módszereinek megismerése komoly tanulmányokat igényel, ha az ember magáévá
teszi az Örökkévaló bölcsességét, megtanul az Örökkévaló módjára gondolkodni.
Aki pedig így gondolkodik, leszűrheti a tudományos tételek általános elveit, azokat
az alapelveket és erőket, amelyek által az Örökkévaló a világot működteti. Mindez
természetesen nagyon lecsökkenti a tudományok részleteinek tanulmányozásához szükséges
időt, s azt, hogy mozaikkockánkként kelljen összerakosgatnunk a képet.
A
New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását
tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and
Company, 294 oldal. A
könyv további fejezetei lásd itt.
az
oldal tetejére |