Az Örökkévaló oly módon teremtette a világmindenséget, amelyben saját létezésünket alapvető realitásként fogjuk fel, az istenességet pedig valamifajta újszerű és szerzett tulajdonságnak. Szerepünk, hogy a felfogás egy egészen új szintjére érjünk, ahol az istenesség az abszolút realitás, és mi vagyunk az új teremtmények, az isteni kifejeződés formái.
– A Rebbe

Az Örökkévaló

Örökkévaló... Már maga a puszta szó is a lehető legszélesebb vélemény- és érzelmi spektrumot váltja ki. Vannak rajongva hívők, mások hitetlenkednek, megint mások az agnoszticizmussal érvelnek. Kinek ne volna határozott véleménye az Örökkévalóról?

Ha az emberek egész életükben mást se tennének, csak az Örökkévalóról vitáznának, akkor se jutnának egyezségre, mivel minden bizonnyal valamennyiük számára mást jelent az Örökkévaló. Sokan azt állítják, hogy az Örökkévaló elutasítása valójában az Örökkévaló hamis meghatározásának elutasítása, és ha közlik velük a pontos meghatározást, talán nem is lesz vita.

Ha az a szó, hogy „Örökkévaló”, szóba kerül, valamennyiünk előtt egy korábban kialakult kép jelenik meg. Vannak, akik az óvoda óta hordozzák magukban egy mennyei trónon ülő, hosszú, fehér szakállú ember képét, aki villámokat szór ránk, ha rosszalkodunk. A gyermek számára az Örökkévaló egyszerűen egy olyan lény, aki nagyobb és erősebb, mint az apja. Egy kisgyerek esetében ez talán elfogadható kép, de nyilvánvalóan nem elégséges, ha egy felnőtt véli ilyen leegyszerűsített, testet öltő formának az Örökkévalót.

Saját Örökkévaló-meghatározásunk alapuljon olyan emberek véleményén és magatartásán, akiket vallásosnak tartunk. Lehetséges, hogy az otthon vagy az iskolában megtapasztalt álszentség hatására negatív képünk alakult ki az Örökkévalóról, de lehetséges az is, hogy családunk, barátaink vagy tanítóink példáját látva, meleg baráti érzéseket táplálunk iránta. Az Örökkévaló iránti érzelmeinket befolyásolják az elolvasott könyvek, az iskolában hallottak, a zene, amit hallgatunk, és még ezernyi más tényező.

Következésképp, mielőtt bármifajta vitát nyitnánk is az Örökkévalóról, életbevágóan fontos, hogy lehántsuk a terminológia és a benyomások rétegeit. Az első kérdés azonban az: egyáltalán mi szükség az Örökkévaló meghatározására? Miért nem lehet mindenkinek saját meghatározása? Azért nem, mert az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk nem magánügy: befolyásolja, hogyan viselkedünk otthon és a nyilvánosság előtt; hogyan bánunk családunk tagjaival és munkatársainkkal; hogyan látjuk az életben játszott szerepünket.

Annak az embernek, aki értelmes életet kíván élni, fel kell tennie magának a kérdést: egyáltalán mi szükség arra, hogy definiáljuk az Örökkévalót? És miért van szükségem az Örökkévalóra az életemben? Az, hogy milyen választ adunk erre a kérdésre, bármi másnál pontosabban határozza meg, hogy kik vagyunk, s hogyan éljük életünket, mivel az Örökkévaló kérdése minden emberi magatartásforma gyökere.

Minden emberi Örökkévaló-meghatározást behatárolnak az emberi felfogóképesség és tudás korlátai. Végtére is rajtunk kívül nincs más mérce, amihez viszonyíthatnánk magunkat. Ilyenformán magunkat tekintve kiindulópontnak, megpróbáljuk a magunk képét az Örökkévalóra rávetíteni. De vajon valóban vagyunk-e olyan helyzetben, hogy meghatározhassuk az Örökkévalót? Végtére is mit keresünk? Az ember képzeletében kialakult Örökkévaló meghatározását, vagy az Örökkévaló képére teremtett emberét?

Mivel az Örökkévaló a teremtő, mi teremttettünk az ő képére. Mivel az Örökkévaló tény, az ő viszonylatában kell meghatározni, nem a miénk szerint, mivel az Örökkévaló teremtette a logika és az okfejtés törvényeit is. Nyilvánvalóan értelmetlenség volna feltételezni, hogy mi, a teremtmények, meghatározhatjuk teremtőnket. Bármennyire bonyolult legyen is egy gépezet, nem tud nekünk megalkotójáról, a mérnökről beszélni, sem azokról az elképzelésekről és rejtett erőkről, amelyek az alkotót alkotásra serkentették.

És mégis: ha az Örökkévaló teljességgel túl van valóságfogalmunk körén, hogyan hozhatjuk magunkat összefüggésbe Vele? Mielőtt válaszolnánk e kérdésre, előbb azt kell megvizsgálnunk, miként próbáljuk értelmezni a valóságot magát.

A valóság

Próbáljuk meg különféle módszerekkel meghatározni a valóságot. Mindenekelőtt azt kell felismernünk, hogy a valóságot, mint bármi mást, részben maga a definiálására használt eszköz határozza meg. Vajon abból áll-e csupán a valóság, amit érzékeink szintjén felfogunk, amit látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, tapintunk? Ez a meghatározás nem lehet pontos, mivel hiányzik belőle értelmünk és érzelmünk. A valóságot tehát gondolataink, érzelmeink valamint érzékelő képességeink határoznák meg? Ez sem kielégítő válasz, mivel kizárja a tudatalattit, amely se logikai, se érzelmi módszerekkel nem közelíthető meg teljesen.

A valóságot a maga teljességében sose fogjuk tudni meghatározni, mivel többet foglal magában, mint amennyit a magunk korlátozott emberi eszközeivel felfogni képesek vagyunk. Az ember a csupán parányi része a valóságnak, egy sokkalta nagyobb egész része. A rész nem határozza meg az egészet.

Vajon mi az oka annak, hogy oly hatalmas szókinccsel rendelkezünk, ha a munka, a pihenés vagy épp az időjárás kerül szóba, mikor azonban legbelső önmagunkról szólnunk, csak nagy nehézségek árán tudjuk kifejezni érzelmeinket? Nem kellene tudnunk könnyebben nyilatkoznunk legbelső érzelmeinkről, mint felszínes, külső dolgokról? És mégis: minél bentebbről jön az érzés, annál kevesebb szót találunk rá.

E paradoxonnak az a magyarázata, hogy a nyelv korlátozott eszköz, amelyben nincs meg a mély, belülről fakadó érzelmek intenzitása. Az ilyen bensőséges dolgok közvetítésére más nyelvet használunk: a költészetét, a muzsikáét és a művészetekét – sőt időnként a hallgatásét. Egy szép festmény előtt állva érezzük a hatását, de a nyelv – a verbális nyelv – esetenként nem képes e hatás leírására.

Hasonlóképpen nem kielégítőek a valóság meghatározására szolgáló eszközeink. Honnan tudjuk tehát, hogy létezik? Ugyanúgy tudjuk, mint hogy létezik a belső világunk – pedig nem tudjuk megérinteni, nem tudjuk definiálni. Mert bár nem tudjuk esetleg meghatározni, például azt, hogy szerelem, de a szerető ölelést érezve marad-e bármilyen kétségünk is afelől, hogy ez az érzés ugyanolyan valóságos, mint maga az ölelés?

Hogy lássuk az igazságot, hogy megpillantsuk a valóságot, meg kell tanulnunk új módon szemlélnünk önmagunkat. A természet korlátaiból eredendően formánk a megfigyelés „kívülről befelé” irányuló módszerének tárgya. Amit emberi eszköz megfigyelni és tapasztalni képes – érzékelés, értelem és érzelem útján – csupán jelzése annak, mi rejlik a felszín alatt. Azzal kezdjük, hogy megvizsgáljuk a körülöttünk lévő anyagi valóságot, aztán eszünk és érzelmeink segítségével lehántjuk külső rétegeit, megkíséreljük felfogni azokat a belső erőket, amelyek meghatározzák a természet működését. Ha képesek volnánk minden réteget lehántani, lassanként kezdene földerengeni előttünk a valóság. Egyelőre azonban a valóságnak csupán néhány külső rétegén vagyunk képesek keresztülhatolni, s a beljebb fekvőkig nem érünk el.

Ha nem vagyunk képesek felfogni a valóságot, hogyan vagyunk képesek bármiféle reális képet alkotni az Örökkévalóról? Erre azért vagyunk képesek, mert az Örökkévaló azt akarja, hogy az emberek kinyújtsák felé a kezüket, hogy keressék, hogy egyesüljenek vele. Ezért döntött úgy az Örökkévaló, hogy a Biblia által meghatározza önmagát, így téve lehetségessé számunkra, hogy megismerjük s mindennapjaink valóságába helyezzük őt.

Mikor a Örökkévaló Egyiptomba küldte Mózest, hogy szabadítsa ki a rabságot nyögő zsidókat, Mózes arra kérte, írja le Önmagát, hogy ő – Mózes – bizonyítani tudja a népnek az Örökkévaló létezését. Az Örökkévaló így válaszolt: „Vagyok aki vagyok.” Ekképpen szólván írta le az Örökkévaló az ő valóságának lényegét, azaz hogy azért létezik, mert létezik.

Az ember csupán ok és okozat összefüggésében fogja fel a létezést, emiatt nem tudunk megérteni, még csak el sem tudunk képzelni egy olyan létezést, amely nincs meghatározva, amelynek nincs oka, ami teljesen más, mint az övé. A mi létről alkotott fogalmunk tapasztalati felfogáson alapul: valami csak az után létezik, hogy létezését bizonyítani tudtuk.

Másfelől azonban az Örökkévalónak önmagán kívül nincs más oka; Neki nincs előzménye; lénye önnön magából fakad. Az Örökkévaló létezésének léteznie kell, mert ez a színtiszta valóság.

Az Örökkévaló tehát egy olyan létezés, amely semmilyen más létezéshez nem hasonlítható, „nem létező létezés”. Azért valóságos, mert valóságos, valósága azért létezik, mert létezik: „Vagyok aki vagyok.”

Következésképp az Örökkévalót nem tudjuk meghatározni. Ha valaki emberi ésszel próbálná minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy az Örökkévaló létezik, nem az Örökkévalóra találna, hanem csak az emberi elme egyik termékére. Ahhoz, hogy igazán megismerjük az Örökkévaló „természetét”, Örökkévalónak kellene lennünk.

Ahhoz, hogy megpróbáljuk felfogni az Örökkévalót, először is meg kell tanulnunk, hogyan lépjünk túl saját értelmünkön, saját lényünkön, saját felfogóképességünkön. Az Örökkévaló csak ezután bontakozik ki. Az, hogy az Örökkévalót megpróbáljuk a szemünkkel, az intellektusunkkal, és a logikánkkal felfogni, olyan, mintha a tenyerünkbe próbálnánk zárni a nap sugarát: az Örökkévaló nem határozható meg.

Mindezek szerint tehát nem kereshetjük az Örökkévalót. Nekünk kell az Örökkévaló számára lehetővé tennünk, hogy megtaláljon minket, mégpedig azáltal, hogy eltávolítunk életünkből minden olyan akadályt, amelyek miatt a nem tud életünk részesévé válni: el kell távolítanunk az önzést, a becstelenséget, a tudatlanságot s azt a félelmünket, amely miatt nem merjük elismerni, hogy létezik egy tőlünk független és magasabb rendű valami.

Ha felfogjuk, hogy az Örökkévaló az abszolút valóság lényege, eljutunk addig a magasztos felismerésig, hogy „Rajta kívül nincsen más.” Vagy még egyszerűbben fogalmazva: „Nincs senki más.”

Az abszolút realitás nézőpontjából szemlélve valóban nincs semmi más. Ez a lét legfontosabb törvénye: ha egy száz köbméteres térbe egy száz köbméter térfogató tárgyat helyezünk, akkor abba a térbe semmi más nem fér. Hasonlóképp: ha van egy végtelen nagy méretű tárgyunk, akkor soha, sehol semmilyen más tárgy nem foglalhat el helyet.

Az Örökkévalóval ez a helyzet. Az Örökkévaló abszolút realitása, mindamellett, hogy túlnyúlik a „lét” fogalmi határain, kitölti az általunk ismert létezés teljességét. Ilyenformán nem marad lehetséges tér semmiféle, általunk felismerhető létnek vagy valóságnak: sem anyagi világunk tárgyainak, sem az általunk fontolgatott metafizikai igazságoknak, sem puszta önmagunknak. Következésképpen tehát nem is léteznek mindezek a dolgok? De léteznek: mert az Örökkévaló azt mondja nekünk, hogy léteznek. De nem a saját valóságukban léteznek, hanem csupán az isteni energia kiterjesztéseként, az abszolút, isteni valóság alkotott részeiként, mely isteni valóság egészen más, semhogy elménkkel és minden eszközünkkel megtapasztalni képesek lennénk. Ahhoz, hogy megértsük ezt a valóságot és részesei legyünk, meg kell tanulnunk félretenni merev, emberi szemléletünket, s lehetővé kell tennünk önmagunk számára, hogy megérlelődjön bennünk egy új látás- és gondolkodásmód, s egy újfajta hit. És ennek érdekében mindenekelőtt tisztelettel kell állnunk az Örökkévaló előtt.

1 – 2