Mi a hit? Mi az értelem?

Az emberek számos képességgel rendelkeznek. Agyunk feldolgozza a információkat, érzelmeink elérzékenyítenek, míg intuíciónk vezérel bennünket. Érzékszerveink gondoskodnak a látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Hová sorolható a hit?

Sokak számára a hit nem természetes emberi képesség, hanem inkább az értelem hiánya. Mások ennél is cinikusabbak, azt állítván: a hit a gyengeség jele, olyasvalami, melyhez akkor fordulunk, amikor már semmi más nem segít. Eszerint a magyarázat szerint a régebbi korokban a hit szinte szükségszerű volt, mivel az emberek nem voltak képesek megmagyarázni a természet törvényeit; ám a tudomány fejlődése és a csodás emberi vívmányok eredményeképp, ma már nincs szükségünk a hitre. Hiszen a hit nem más, mint elménk szüleménye, melyet azért teremtettünk, hogy érthetővé tegyük a számunkra felfoghatatlan dolgokat.

Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy az emberek ösztönösen hisznek valamiben, ami náluk hatalmasabb. Ez az érzés mindannyiunkban fellelhető, s csupán azt kell megtanulnunk, miképpen férkőzhetünk hozzá. Azt már tudjuk, miképpen kamatoztathatjuk értelmünket, hiszen egész életünk e képesség fejlesztésének jegyében telik – az iskolában, munkahelyünkön és másutt. De hogyan fejlesszük hitünket? Nem olyasvalami ez, ami vagy megvan, vagy nincs?

Mindannyian hittel születünk. Ez nem szerzett vagy tanult képesség, hanem legtermészetesebb állapotunk. Az egészen apró gyermek ösztönös hittel rendelkezik. Ha csodás elemekkel átszőtt történetet mesélünk el, elhiszi, még ha érzi is, hogy nem "igaz".

Ugyanakkor a hitet ne tévesszük össze a gyermeki naivitással, hiszékenységgel vagy lustasággal. A hit nem az értelem hiánya. A hit életünk fontos, pozitív hajtóereje, amely nem kevésbé fontos része a léleknek, mint a gondolkodás vagy az érzelmek. A hit szüli azt a képességet, amely felismeri azokat az igazságokat, melyek végtelenül, felfoghatatlanul hatalmasabbak önmagunknál, és ezeket az igazságokat fontosnak és lényegesnek fogadja el.

Miért van az, hogy sokan mégis azt állítják: nem hisznek? És miért hisszük azt, hogy a hit és az értelem egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmak? Mert félreismertük életünkben betöltött szerepüket.

Figyeljük meg a gyermeket. Ahogy növekedik, egyre kevésbé fogad el bármit is első pillantásra. Ez vajon azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni hitét? Egyáltalán nem. Ez annak jele, hogy hitét egyre inkább elbizonytalanítja értelme. Sőt, ahogy idősebb lesz, felismeri, hogy hitét folyamatosan kihasználták. Éveken át képmutatás és hazugságok veszik körül, s ezért már saját belső ösztöneiben sem bízik. Védekezésképpen egyedül értelmére támaszkodva dolgozza fel az új gondolatokat s így alakítja ki értékrendjét. Ezáltal elfojtja azt a belső hangot, amely azt súgja: vannak olyan dolgok, amelyek annak dacára, hogy kézzel nem érinthetők és ésszel fel nem foghatók, mégiscsak léteznek.

Meg kell tanulnunk ösztönös hitünk ápolását. Nem engedhetjük, hogy értelmünk elfojtsa azt a belső hangot, amely azokról az igazságokról beszél, melyeket lényünk minden porcikája igaznak tud. Az egészséges értelem felismeri saját korlátait és pontosan tudja, hogy saját logikánk szűk tartományán kívül is számtalan tapasztalat létezik.

Végső soron számtalan olyan ismeretet elfogadunk, amelyek első pillantásra abszurdnak tűnnek – így például az űrben meglévő fekete lyukakat vagy az atomnál kisebb elemi részecskék sajátos tulajdonságait. Ugyan nem értjük pontosan ezeket a jelenségeket, mégis elfogadjuk, mivel megmagyarázzák fizikai világunk bizonyos, egyébként érthetetlen jelenségeit.

Miért van az, hogy elfogadjuk a saját tudásunkon túl lévő dolgokat, ám amikor az Örökkévalóban való hitről – és saját ösztönös hitünkről – van szó, megdönthetetlen bizonyítékokat követelünk? Miért alkalmazunk kettős mércét?

Talán az Örökkévaló elfogadásának következménye, és az a felelősség, melyet ez tőlünk kíván, túl nagy kihívást jelent és ezért inkább az Örökkévaló megkérdőjelezésével vagy elutasításával indokoljuk álláspontunkat.

Le kell győznünk vágyunkat, hogy pusztán értelmünk szerint higgyünk az Örökkévalóban. Mindannyiunkban él az "igazság bírája", a leghatalmasabb bíró, aki mérlegeli azokat az információkat, melyet elménk és érzékeink közvetítenek. Néha arra késztet, hogy logikánk elutasítson egy-egy meggondolatlan érzelmet, máskor pedig arra ösztönöz, hogy racionális vagy szkeptikus értelmünk fogadja el azt az igazságot, melyet hitünk magáévá tesz.

Értelmünk, ha kellőképpen fejlett, arra a nyilvánvaló következtetésre jut, hogy a realitás jóval hatalmasabb annál, mint amelyet érzékeinkkel és értelmünkkel megtapasztalhatunk. Belátjuk, hogy ez a realitás nem az elme szüleménye, épp ellenkezőleg: ez a realitás szülte értelmünket. Az értelem elvezethet e realitás küszöbére, de ahhoz, hogy átlépjük, más fajta eszközökre lesz szükségünk.

Mindez azonban távol áll a hittől, hiszen a hit nem más, mint az Örökkévaló vegytiszta megtapasztalása. Az értelem ugyan lehetővé teszi, hogy e világban éljünk és átlássuk életünket, de hit nélkül életünknek nem lenne alapja. Nem tudnánk kapcsolódni az Örökkévalóhoz, az abszolút realitáshoz, és életünk a logikus és logikátlan események véletlenszerű halmaza lenne. Partra vetett halként vergődnénk, mikor életünk értelmét keressük és nem lelnénk békességre e viharos, elemeire szabdalt világban.

A hit az az erő, amely minden egyes embert megérint. Az az egyszerű igazság, amely éppoly nyilvánvaló, mint amilyen igaz, éppoly csendes, mint amilyen hatalmas. Az Örökkévaló realitása csodás zenét hoz létre, de a materiális világ zaja és zsivaja gyakran elnyomja e dallamokat. Hitünk által mégis meghallhatjuk a zenét. Értelmünk tán fogódzót ad arra, miképpen éljünk, hitünk azonban elárulja, miért élünk. Ahhoz, hogy életünknek értelme legyen, egyesítenünk kell hitünket és értelmünket.

1 – 2

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company, 294 oldal.

A könyv további fejezetei lásd itt.

az oldal tetejére