| AZ
ÚJÉV IMÁIRÓL ÉS
A TÖBBI ZSIDÓ IMÁKRÓL
Írta:
Nissan Mindel
Nissan
Mindel, a neves író, fordító,
szerkesztő.
1940 óta a lubavicsi rebbe titkára.
*
Az imákról * Az önítélet
ideje * Ávodá: a szolgálat
* Tfilá: a kötelék * A napi
három ima * Az imakönyv * A lajtorja
Hagyományos
imakönyvünk a szidur, amely tartalmazza
a napi három imarendet, valamint a szombati,
a Ros Chodesi és az ünnepi imákat.
A szidur jelentése: "rend", hiszen
az imakönyvben az imák egy meghatározott
rend szerint követik egymást. Elofordul,
hogy a szombati és a Ros Chodes napján
elmondandó imákat külön
kötet tartalmazza. A Ros Hásánái
és a Jom Kipuri imarendet szintén
külön kötet tartalmazza, melyek
neve Máchzor (ciklus). A Három Zarándokünnep
(sálos rögálim), vagyis Peszách,
Sávuot és Szukkot napjain követendo
imarendet olykor ugyancsak külön kötet
tartalmazza.
AZ
IMÁKRÓL
A héber tfilá
szót magyarul általában az
"ima" szóval adják vissza.
Ám ez nem pontos fordítás,
mivel imádkozni annyit jelent, mint kérlelni,
könyörögni, esdekelni, s ezeket
más héber szavakkal jóval
pontosabban lehet kifejezni. A napi ima nem pusztán
az Örökkévalóhoz intézett
kérések foglalata, hogy teremtse
elo számunkra aznapi szükségleteinket,
annak ellenére, hogy imáinkban természetesen
errol is szó esik. Ám az ima - mint
az alábbiakból kiderül - mégiscsak
több ennél.
Az imádkozás Isteni parancsolat
(Maimonidesz: Hilchot Tfilá 1:1-2.): az
Örökkévaló meghagyta nekünk,
hogy hozzá, és csakis Hozzá
imádkozzunk. Ha balsors sújt, az
Örökkévalóhoz kell fordulnunk
segítségért, míg ha
jól megy sorunk, az Örökkévalót
illeti a hála. S ha minden rendben van,
akkor is naponta kell imádkoznunk az Örökkévalóhoz,
hogy továbbra is kegyes legyen hozzánk,
és megadja napi szükségleteinket.
Imáinkban az Örökkévalót
gyakran Irgalmas Atyának vagy Mennyei Atyának
nevezzük, s saját magunkat gyermekeinek
tekintjük (5Mózes 14:1.). Felmerülhet
a kérdés, hogy voltaképp
miért is kell nap mint nap Mennyei Atyánkhoz
imádkozni a mindennapi betevoért.
Vajon nem tudja az Örökkévaló
pontosan, nálunk sokkal jobban, mire van
szükségünk? S vajon nem kegyes
és jóindulatú az Örökkévaló,
aki mindig készen áll arra, hogy
jót cselekedjék velünk? Hiszen
a gyermek sem "imádkozik" szereto
szüleihez, hogy táplálják,
ruházzák és védelmezzék
- miért kell nekünk a Mennyei Atyához
imádkoznunk mindezért?
Ha kicsit is elgondolkodunk a kérdésen,
a válasz roppant egyszeru. Bölcseink,
köztük egyik legnagyobb és legnagyszerubb
tanítónk, Mose ben Májmon
(Maimonidesz) így magyarázta: "Úgy
mondják, azért kell az Örökkévalónak
felajánlani imáinkat, hogy bizton
igazoljuk azt az állítást,
mely szerint az Örökkévaló
szemmel tartja dolgainkat, s sikerrel koronázza
azokat, amennyiben szolgáljuk Ot, de balsorssal
sújt, amennyiben nem engedelmeskedünk
Neki; vagyis a siker és a balszerencse
nem a véletlen muve." (Tévelygok
útmutatója 3. 36. fejezet, lásd
még 44. és 51. fejezet is.)
Az Örökkévaló a többi
parancsolathoz hasonlóan, a mi érdekünkben
parancsolta meg azt is, hogy imádkozzunk
hozzá. Az Örökkévalónak
nincs szüksége imáinkra, hiszen
O nagyszeruen elboldogul a mi imáink nélkül
is - csak mi nem vagyunk meg nélkülük.
Nekünk fontos, hogy tudatában legyünk,
mennyire az Örökkévalótól
függ életünk, egészségünk,
mindennapi kenyerünk és jólétünk.
Erre mindennap, napjában többször
is gondolnunk kell. Újból és
újból emlékeztetnünk
kell magunkat arra, hogy életünk és
boldogságunk az Irgalmas Teremto ajándéka
- hogy ezáltal megpróbáljunk
méltóak lenni az Örökkévaló
irántunk való jóindulatára
és jószivuségére.
Az Örökkévaló semmivel
sem tartozik nekünk, ám mégis
mindennel ellát minket. Nekünk is
így kell viselkednünk embertársainkkal,
és megkülönböztetés
nélkül kell jót cselekednünk.
Az Örökkévaló iránti
hálánkat nem csupán szavakkal,
hanem tettekkel is ki kell fejeznünk: azáltal,
hogy betartjuk parancsolatait, és az Örökkévalónak
tetszo módon éljük életünket,
foleg ha ez saját javunkat is szolgálja.
Tudván, hogy az Örökkévaló
jóságos, és, hogy számára
semmi sem lehetetlen, életünket a
biztonság tudatában élhetjük.
Még balszerencsés idokben sem kell
kétségbeesnünk, hiszen bizton
tudhatjuk: bármi történjék
velünk, az valamiképpen (az Örökkévaló
pontosan tudja, hogyan) mégiscsak javunkra
szolgál. Nem szívesen szenvedünk,
s ezért az Örökkévalóhoz
imádkozunk, hogy segítsen rajtunk
a balszerencse idején, és halmozzon
el minket azzal a jóval, amely még
a mi emberi szemünk és szuk látóköru
tudatunk számára is felfogható
módon, nyilvánvalóan jó.
Erot, bátorságot és reményt
ad az Örökkévalóba vetett
bizodalmunk. Napi imáink megerosítik
az Örökkévalóba vetett
hitünket. "Hiszünk az Örökkévalóban":
néppé válásunk óta
ez az állítás vezérel
bennünket (2Mózes 14:31.).
AZ
ÖNÍTÉLET IDEJE
Bölcseink szerint az a lajtorja, amelyen
Jákob osatyánk álmában
"az Örökkévaló angyalai
föl s alá jártak" (1Mózes
28:12.), az ima jelképe is (Zohár
1:149b., Torá Or 88a.). Azáltal,
hogy Jákob álmában megjelent
a lajtorja, amely "a földön állt,
csúcsa pedig az égbe nyúlt",
az Örökkévaló megmutatta,
hogy az ima olyan, mint az a lajtorja: összekapcsolja
az földet az éggel, az embert pedig
az Örökkévalóval. Az ima
szavai, az ima által életre hívott
nemes elhatározások angyalokká
változnak, felmennek az Örökkévalóhoz,
az Örökkévaló pedig áldást
hozó angyalokat küld le helyettük.
Éppen ezért látta álmában
Jákob, hogy az angyalok "föl
s alá jártak", holott az lenne
a logikus, ha az angyalok elobb lefelé
jönnének, azután mennének
fel ismét.
Vagyis mindaz, amit az imáról fentebb
elmondtunk, válaszképpen arra a
kérdésre, hogy miért imádkozunk,
csupán az elso fok az ima "lajtorjáján".
Magasabb szinten az ima a szellemivel áll
kapcsolatban, vagyis a napi anyagi szükségleteinknél
magasabb rendu dologgal.
A héber tfilá a pálél,
"ítélkezik" igéből
származik (például Zsoltárok
106:30.). Visszaható alakját (löhitpálél,
"imádkozik") is használjuk,
amely a "megítéli önmagát"
jelentéssel is bír. Vagyis az ima
ideje egyúttal az önítélet,
az önértékelés ideje
is. Amikor az Örökkévalóhoz
fordulunk, és áldásáért
imádkozunk, önvizsgálatot kell
tartanunk, meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket:
vajon mindenben megfelel-e azoknak az igényeknek,
amelyeket az Örökkévaló
támaszt az emberrel szemben. Ha nem áltatjuk
magunkat hanem átadjuk magunkat az alázatnak,
akkor felismerjük: aligha érdemeljük
meg az áldásokat és jótéteményeket,
amelyeket kérünk. Éppen ezért
hangsúlyozzuk imáinkban az Örökkévaló
végtelen jóságát és
irgalmát, hiszen amikor azért imádkozunk,
hogy az Örökkévaló teljesítse
szívünk vágyát, tudjuk,
hogy nem érdemeljük meg, mégis
kérleljük Ot. S ez az oka annak, hogy
a hétköznapi imák között
szerepel az is, amelyben tudatosan vagy öntudatlanul
elkövetett buneinket valljuk be. Az Örökkévaló
bocsánatáért esedezünk,
és elhatározzuk, hogy megjavulunk.
Az ima segítségünkre van abban,
hogy jobb életet éljünk, hogy
még inkább a Tóra és
az Örökkévaló által
ránk szabott parancsolatok szerint éljük
életünket.
ÁVODÁ:
A SZOLGÁLAT
Még magasabb szinten az imából
ávodá, "szolgálat"
válik. A Tóra azt parancsolja, hogy
"szívünkkel szolgáljuk
az Örökkévalót" (5Mózes
11:13.), bölcseink pedig így mondják:
"Mit jelent a szív szolgálata?
Nem mást, mint az imát." (Talmud,
Táánit 2a.) Ebben az értelemben
az ima arra szolgál, hogy megtisztítsa
szívünket és jellemünket.
Az ávodá legegyszerubb jelentése:
munka. Szép, míves tárgyakká
formáljuk a nyersanyagot, miközben
eltávolítjuk belole a szennyezodéseket,
simára csiszoljuk külsejét,
akár farönk, akár gyémánt,
s hasznos vagy szemet gyönyörködteto
tárggyá varázsoljuk. A tímár,
példának okáért, megmunkálja
a nyersbort, s csodálatosan finom borré
alakítja. Az a pergamen, amelybol a Széfer
Torá készül, amely a mezuzá
vagy a tfilin belsejében rejtozik, kóser
állat borébol készül.
A nyers gyapjú még faggyút
és más szennyezodéseket rejt,
de különféle munkafázisokon
átesve pihe-puha gyapjúvá
válik, amelybol nem csupán különféle
ruhákat, hanem tálitot vagy cicitet
is készíthetünk.
A jó természetu embert kifinomult
lelkű vagy kifinomult természetű személynek
nevezzük. Nagy-nagy erőfeszítés,
gyakran nagy fáradsággal járó
buzgólkodás szükséges
ahhoz, hogy leküzdjük a büszkeséget,
a haragot, a féltékenységet
és hasonló rossz vonásokat,
amelyek talán teljességgel "természetesek",
ám ennek ellenére méltatlanok,
különösen zsidók esetében.
Az ávodá értelemben vett
tfilá nem más, mint a "finomítás",
amelynek során a jellem szennyezodései
eltűnnek. E rossz jellemvonások az ember
"állati" lelkéből erednek,
annak "természetes" tulajdonságai.
Ám meg vagyunk áldva az Isteni lélekkel
is, amely tartalmazza "magának az
Örökkévalónak" egy
szikráját is (Tánjá
2. fejezet), s mindazokat a csodálatos
tulajdonságokat, amelyek az embert az állat
fölé emelik. Az ima közben Isteni
lelkünk szól az Örökkévalóhoz,
s még állati lelkünket is áhítat
tölti el. Amikor a Szent elott állunk,
mintha az egész anyagi világ, valamennyi
szenvedésével és élvezetével
egyetemben, semmivé foszlana. Ráébredünk,
mi az, ami valójában számít,
s miközben jó életért,
egészségért és fennmaradásért
imádkozunk, feltárul legmélyebb
értelme annak, hogy milyen a valóban
élni érdemes "élet";
hogy az egészség nemcsak testi,
hanem mindenekelott spirituális szükséglet
is; hogy a Tóra és a parancsolatok
valóban a fennmaradást szolgálják
ebben a világban és az eljövendőben
egyaránt.
Tisztának és megtisztultnak érezzük
magunkat az ilyen "szolgálat"
által, s amikor visszatérünk
mindennapi ügyeinkhez, a tisztaság
és áhítat érzése
velünk marad: napi dolgainkat is a "papok
birodalma, szent nép" (2Mózes
19:6.) szintjére emeli.
TFILÁ:
A KÖTELÉK
Az ima "lajtorjájának"
legmagasabb fokát akkor érjük
el, amikor lelkesültségünkben
semmit sem kívánunk inkább,
mint az Örökkévalóhoz
fuzodo köteléket. Ezen a szinten a
tfilá a - misnai héberben használatos
- tofél ("összekapcsol",
"összeköt", "összeilleszt")
igével rokon, ugyanúgy, ahogyan
az eltört edény darabjait összeillesztik,
hogy újra ép legyen (Toszeftá,
Pszáchim 5:9.).
Lelkünk valóban "az Örökkévaló
része" és éppen ezért
arra érez vágyat, hogy ismét
egyesüljön az Örökkévalóval,
ahogyan a lángnyelvecskét is magához
vonzza és elnyeli a nagyobb láng.
A vágyódás akkor is létezik,
ha nem vagyunk tudatában. Az Írás
"az Örökkévaló mécsesének"
nevezi az ember lelkét (Példabeszédek
20:27.). A mécses lángja nyugtalanul
imbolyog, minduntalan fölfelé szökken,
mintha szabadulni akarna a kanóctól.
Ilyen a tuz természete: állandóan
fölfelé tör. Lelkünk is
felfelé tör, éppúgy,
mint a mécses lángja. Ez a lélek
természete, akár tudatában
vagyunk ennek, akár nem. Ez is egyik oka
annak, hogy a zsidók hajlonganak ima közben:
hiszen az ima az, ami az Örökkévalóhoz
kapcsol minket lélekkel teli kötelékkel
- "lélek a lélekhez" -,
miközben lelkünk, úgymond, felfelé
lobban és szárnyal, hogy egyesüljön
az Örökkévalóval. (Tánjá
19. és 46. fejezet)
Vizsgáljuk meg közelebbrol ezt a kérdést!
Valamennyi micvá, amit az Örökkévaló
szent parancsolataként teljesítünk,
szorosabb kötelékkel fuz minket az
Örökkévalóhoz. A micvá
szó az arámi cávtá,
"együttlét", "társ"
szóval rokon. A magyarban a "lelkére
köt" kifejezés egyik lehetséges
jelentése a "megparancsol" igével
rokon, hiszen a parancsolat az a kötelék,
amely összeköti a parancsot kiadó
személyt a parancsot teljesíto személlyel,
legyenek bármilyen távol egymástól,
akár a valós távolságot,
akár rangjukat tekintve. Amikor egy király
megparancsolja legegyszerubb szolgálójának,
hogy tegyen meg valamit, a ketto között
azonnal kötelék jön létre.
Az egyszeru szolgáló úgy
érzi, nagy kegyben részesül,
mivel a király tudomást vett róla,
és megbízta valamivel: o, a jelentéktelen
személy, most a nagy hatalmú király
kedvére tehet. Ég a vágytól,
hogy méltó legyen a király
figyelmére és kegyére.
Amennyiben ez igaz minden egyes micvára,
még inkább igaz az ima esetében,
hiszen semmi sem hozza az embert annyira közel
az Örökkévalóhoz, mint
az ima, ha az valóban a lélek kiáradása,
"összekötve a lelket a Lélekkel".
Ha bármely parancsolat teljesítése
közelebb visz az Örökkévalóhoz,
az ima (azon a szinten, amelyikrol beszélünk)
olyan, mintha az Örökkévaló
maga ölelne magához minket. Csodálatos
szellemi felemelkedéssel és boldogsággal
tölt el, aminél nagyobb öröm
és elragadtatás aligha létezik.
Az ima, mint mondottuk, sokfokú lajtorja.
Ahhoz, hogy felhághassunk legmagasabb fokára,
a legalsó fokról kell elindulnunk,
és fokozatosan kell egyre magasabbra lépnünk.
Imáinkat szentéletu prófétáink
és bölcseink úgy alkották
meg, sorrendjüket úgy határozták
meg, hogy a lajtorja fokaihoz hasonlóan
egyre magasabb fokú lelkesültséghez
vezessenek. Éppen ezért meg kell
ismernünk imáinkat: eloször egyszeru,
majd mélyebb jelentésüket,
s végül az imák teljes "rendjét".
A
NAPI HÁROM IMA
A zsidó törvények eloírják,
hogy napjában háromszor kell imádkozni:
reggel, délután és alkonyatkor.
Ezek neve: Sáchárit (reggeli imádság),
Minchá (délutáni imádság)
és Árvit vagy Mááriv
(esti imádság).
Bölcseink szerint a napi háromszori
imádkozás szokását
az osatyák, Ábrahám, Izsák
és Jákob vezették be. Ábrahám
a reggeli imádságot, Izsák
a délutáni imádságot,
míg Jákob az esti imádságot
(Talmud, Bráchot 26b.).
A Zohár és a chábád
chaszidizmus (lásd Zohár 1:96. Torá
Or 17a.) tanítása szerint mindhárom
pátriárka egy-egy különleges
tulajdonságot is megtestesített,
amellyel tovább gazdagították
az Örökkévaló szolgálatát:
Ábrahám a szeretet, Izsák
az áhítat, míg Jákob
az irgalom elemét. Nem mintha bármelyikük
nélkülözte volna e tulajdonságok
mindegyikét, ám mindannyiukra különösképp
jellemzo volt egy-egy tulajdonság. Így
hordozta Ábrahám a jószívuség
és szeretet, Izsák a szigorú
igazságosság és tisztelet
tulajdonságát, míg Jákob,
aki mindezeket örökölte, új
minoséggé kovácsolta oket,
az igazság és az irgalmasság
harmonikus és maradandó vegyületévé.
Mi, akik Ábrahám, Izsák és
Jákob gyermekei vagyunk, az osatyák
valamennyi tulajdonságát örököltük,
és ez teszi számunkra lehetové,
hogy szeretettel, áhítattal és
irgalommal szolgáljuk az Örökkévalót,
és így imádkozzunk hozzá.
Az irgalom eleme oly módon van jelen, hogy
tudnunk kell: lelkünk az Örökkévaló
része, és szánalmat érzünk
iránta, amiért a napi lét
problémái miatt oly gyakran kell
távol lennie az Örökkévalótól.
Azáltal, hogy megkaptuk a Tórát
a Sínai-hegyen, az Örökkévaló
meghatározta életutunkat. A Tóra
azt jelenti: "tanítás",
"utasítás", "útmutatás",
hiszen a Tóra szab irányt életünknek,
s meghatározza mindennapi létünk
legapróbb részletét is. A
Tóra 613 parancsolatának egyike
úgy szól: "...szolgáljátok
az Örökkévalót egész
szívetekkel és egész lelketekkel..."
(5Mózes 11:13.). Hogyan szolgáljuk
az Örökkévalót szívünkkel?
Úgy, hogy imádkozunk hozzá.
Ezáltal nem csupán az Örökkévalóhoz
való imádkozás parancsolatát
teljesítjük, hanem a többi parancsolatot
is, hogy szeressük és féljük
az Örökkévalót.
A Mózes halála után eltelt
elso ezer évben az imáknak nem volt
kötött rendjük. Mindenkinek kötelessége
volt, hogy az Örökkévalóhoz
imádkozzék, ám az imádkozás
módját és gyakoriságát
ki-ki maga döntötte el (Hilchot Tfilá
1:3.).
A Szentélyben már a napi áldozat
bemutatásához kapcsolódó,
meghatározott istentiszteleti rend volt
reggel és délután, s a délutáni
áldozatbemutatás az estébe
nyúlt. A különleges napokon -
szombaton, Ros Chodes napján, illetve az
ünnepnapokon - "kiegészíto",
muszáf áldozatokat is bemutattak.
Éppen ezért aligha volt szokatlan,
hogy egyes zsidók napjában háromszor
is imádkoztak: reggel, délután
és este. Dávid király pedig
"este és reggel és délben"
mondta el imáit (Zsoltárok 55:18.),
míg Dániel Jeruzsálem felé
fordulva imádkozott Babilóniában
"háromszor napjában" (Dániel
6:11.). Tudjuk, hogy már az Elso Szentély
idején is léteztek bét háámok,
nyilvános imahelyek, amelyeket a babilóniaiak
a Szentéllyel együtt leromboltak (Jeremiás
39:8. és Rási magyarázata.
Lásd még Sábát 32a.).
A Szentély pusztulása után,
a babilóniai fogság idején,
a zsidók továbbra is összegyultek
együtt imádkozni. Az imahelyek bét
mikdás möátokká, afféle
"kis szentélyekké" váltak
(Ezrá 11:16.). Ám a számuzetés
évei alatt Babilóniában született
és ott nevelkedett gyermekek nem sajátították
el megfeleloen a szent nyelvet, a hébert
és valamiféle keverék nyelvet
beszéltek. Éppen ezért, amikor
a hetvenéves számuzetés után
a zsidók visszatértek Jeruzsálembe,
Ezrá, az Írástudó
és a Nagy Gyülekezet férfiai
- a próféták és a
bölcsek, összesen százhúszan
- megállapították a napi
ima szövegét: ez lett a Smoná
eszré, a Tizennyolc áldás.
Meghagyták, hogy ezt napjában háromszor
kell elmondani. Azóta a háláchá,
a zsidó törvény eloírja,
hogy minden egyes zsidó elmondja ezt az
imát, amely megfelel a Szentélyben
bemutatott napi áldozatnak, míg
szombaton, Ros Chodeskor és az ünnepnapokon
Muszáf imákat kell mondani. Jom
Kipur napján a külön záróimát,
Nöilát is kell mondani.
Így a napi imák fo részét
bölcseink alakították ki. Ide
tartozott a Smá és a Smoná
eszré, amelyek napjainkban is az imarend
fontos részét képezik, sot
a Smoná eszré a Minchának
talán a legfontosabb eleme. A napi zsoltárt
(A zsoltárok könyvébol), amelyet
a léviták énekeltek valaha
a Szentélyben, a reggeli imarendbe illesztették.
Dávid zsoltáraiból több
is bekerült a reggeli imába, és
külön áldások elozik meg,
illetve követik a Smát. Mire Jehudá
Hánászi írásba foglalta
a Misnát (3910 körül, mintegy
500 évvel Ezrá után), és
mire a Talmud is elnyerte végleges formáját
(300 évvel késobb, mintegy 1500
évvel ezelott), a ma használatos
imarend is kialakult.
AZ
IMAKÖNYV
A nuszách jelentése "szöveg"
vagy "forma", és olykor minhágnak
("szokás", "rítus")
is nevezik. Amikor kezünkbe vesszük
az imakönyvet, a címlapjáról
kiderül, melyik nuszáchot vagy minhágot
követi: lehet nuszách szfárd
(spanyol), nuszách áskenáz
(német), nuszách polin (lengyel),
nuszách ÁRI (vagyis a szentéletu
Jicchák Lurjá rabbi által
követett imarend).
A különféle imakönyvekben
a legtöbb ima azonos, ám apróbb
különbségek lehetek az imák
sorrendjében, néha a szövegükben
is, és esetenként pijutok (a szentéletu
elodök által komponált, költoi
szépségu himnuszok) is belekerülhetnek.
Ám bármelyik nuszáchot követjük
is, az szent, és az Örökkévalónak
tetszo. A legfontosabb mégiscsak az odaadással,
szeretettel, áhítattal és
irgalommal elmondott ima.
A
LAJTORJA
A különféle nuszáchokban
az imarend felépítése szinte
azonos. A reggeli imákat a Reggeli áldás
vezeti be, ezt követi a Pszuké dözimrá
(a zsoltárok és az Írás
részletei, ez áldással zárul),
a Smá és a legfontosabb ima, a Smoná
eszré, amely valójában tizenkilenc
áldást foglal magában, és
amelyet Ámidának is neveznek, mivel
állva kell elmondani. Ezt újabb
imák követik, s a reggeli imát
az Álénu elmondása zárja.
Fentebb említettük, hogy bölcseink
szerint a lajtorja, amely Jákob osatyánk
álmában "a földön
állt, csúcsa pedig az égbe
nyúlt", az ima jelképe. S valóban:
imáink olyan sorrendben követik egymást,
hogy fokról fokra magasabbra hágva
közelebb kerüljünk az Örökkévalóhoz.
Ezt magunk is érezni fogjuk, ha jobban
megismerjük és megértjük
az imák és az áldások
egyszeru, illetve rejtett jelentését.
|
