|
A
NAGYÜNNEPEK
Herman
Wouk írása
*
A félelmetes napok törvényi
szabályozása * A nagyünnepek
metaforája * A bûnbánat mechanizmusa
* A halhatatlan egyén * A remény
évada
Olyan
zsidók, akik különben be sem
teszik a lábukat a zsinagógába
vagy a templomba - a legkülönbözõbb
irányzathoz tartozó emberek: neológok,
reformok, ortodoxok, sehová sem tartozók,
ateisták -, Jom Kippurkor valahogy mégis
úgy intézik, hogy egy-két
órát valamelyik hitközségben
töltsenek. Nagy pénzt adnak, képesek
az egész évi tagdíjat is
kifizetni ezért.
Ez
a szokás a templomépítészetre
is hatást gyakorolt. A tervezõk
igyekeznek olyan formájú és
beosztású épületeket
kialakítani, amelyek alkalmasak évente
egyszer a tömeg befogadására,
máskor pedig feloldják a szinte
kongó teremben a magányos rabbi
és a maroknyi hívõ lehangoló
látványát. Nem lehet tökéletes
megoldást találni. Az örök
megoldhatatlan matematikai feladványok
egyike ez: olyan, mint a kör négyszögesítése.
Az
amerikai zsidók annyira bizonyosak a judaizmusnak
ebben az egy tényezõjében,
a Jom Kippur fontosságában, hogy
az állami hatóságokkal is
elismertették az ünnepet. A nagyszámú
zsidó lakossággal rendelkezõ
városokban Jom Kippur gyakorlatilag törvényes
ünnepnap. Az elõjegyzési naptárak
feltüntetik. Az iskolák és
a munkaadók természetesnek veszik
a zsidó gyerekek és dolgozók
hiányzását. A Jom Kippur
közismertsége bizonyos mértékben
a hozzá kapcsolódó zsidó
újévre, Ros Hásánára
is kiterjed. Ez a két ünnep a legfõbb
vallási eseménysor, a nagyünnepek
vagy félelmetes napok ideje. A Talmud a
Ros Hásánától Jom
Kippurig tartó idõszakot a megtérés
tíz napjának nevezi.
Miféle
delejes parancs lehet, ami a zsidókat ilyenkor
azonosságukhoz láncolja, holott
a többi kapocs már szétmállot
vagy elpattant?
A
félelmetes napok törvényi szabályozása
A
vonatkozó törvénycikk egyszerû
és tömör: Mózes harmadik
könyvének 23. szakasza, a 24-32. vers.
...A
hetedik hónapban, a hónap elsején
pihenõnapotok legyen, szent összegyülekezés
emlékeztetõ kürtöléssel.
Ne végezzetek semmilyen, foglalkozáshoz
tartozó munkát, hanem mutassatok
be tûzáldozatot az Örökkévalónak
... Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizedike
az engesztelés napja. Szent összegyülekezésetek
legyen, tartóztassátok meg magatokat,
és mutassatok be tûzáldozatot
az Örökkévalónak. Ne végezzetek
ezen a napon semmiféle munkát, mert
az engesztelés napja ez, hogy engesztelést
végezzenek értetek Isteneteknek,
az Örökkévalónak színe
elõtt ... Ne végezzetek semmiféle
munkát akkor. Örök rendelkezés
legyen ez nemzedékrõl nemzedékre
minden lakóhelyeteken. A teljes nyugalom
napja legyen ez nektek, tartóztassátok
meg magatokat. A hónap kilencedikének
estéjén, estétõl estéig
pihenjetek nyugalmatok napján.
A
hetedik zsidó hónap, tisri hava,
a betakarítás ideje, általában
szeptember-októberre esik. A félelmetes
napok megelõzik a teleholdkor kezdõdõ
sátorosünnepet. A Tóra nem
magyarázza meg, miért kell koskürtöt
fújni tisri elsején, s a napot "a
hetedik hónapban a hónap elsejének"
nevezi, nem pedig újévnek. Más
forrásokhoz kell fordulnunk, hogy kihámozzuk
a mára kialakult szertartás értelmét.
A
Jom Kippur ugyanakkor ma is az, aminek a Tóra
nevezi: az engesztelés és aszketikus
önuralom napja, amelyen "megtartóztatjuk
magunkat".
Mózes
harmadik könyvének 16. fejezete teljes
egészében az engesztelés
szertartásával foglalkozik. Ez volt
az év egyetlen napja, amelyen Áron
a sivatagi hajlék-Szentély nyugati
oldalán belépett az elfüggönyzött,
félelmetes csendkamrába, a Szentek
Szentjébe, a Jelenlét helyére,
ahol a törvény kõtáblái
és az elsõ táblák
törött darabjai nyugodtak az arany frigyládában,
a két kerubbal díszített,
vaskos födél alatt. A Talmud leírja,
hogy a Második Templom idején a
fõpap ugyanezzel a rituális áhítattal
lépett be a Szentek Szentjébe.
A
fõpap a sivatagi hajlékban is és
mindkét Templomban is ezen a napon bocsánatért
könyörgött a maga, a papság
és egész Izrael számára,
amiért megszegte Isten törvényét.
Amikor a szinte egész napon át tartó
szertartások végén a Templomból
felröppent a hír, hogy nem történt
baj, egész Jeruzsálem ünneplésben
tört ki. A Templom idejében Jom Kippur
kétarcú ünnep volt hát:
gyászos ünnepélyességgel
és rettegéssel telt a nap, este
pedig izgalmas látványossággá,
tomboló népünnepéllyé
vált.
Mára
csak a ünnepélyesség, az aszketizmus,
a Teremtõ elõtt való megítéltetés
érzése, az idõ múlásának,
az élet lepergõ homokjának
felismerése maradt meg. A törvénykönyvek
szerint az Engesztelés Napján az
örömnek is helye van: a hívõknek
fehérbe kell öltözniük,
hogy kifejezzék bizalmukat az Isten kegyelmébõl
áradó megtisztulásban. De
Jeruzsálem pusztulása óta
Jom Kippur vidámsága eltûnt.
Ma az Engesztelés Napja a sajgó
fájdalommal teli dallamok, a lehajtott
fõk és megtört szívek
ideje. Aki hallotta már Jom Kippur elõestéjén
a Kol Nidrét énekelni, tudja, hogy
a hívõk szó szerint tesznek
eleget a sok ezer éves törvénynek:
megtartóztatják magukat.
A
"megtartóztatás" hagyományosan
öt dologtól - az evéstõl
és ivástól, a testiségtõl,
a fürdéstõl, a test olajozásának
Keleten dívó tisztálkodási
szokásától és a bõrbõl
készült lábbeli viselésétõl
- való tartózkodást jelenti.
Az utóbbi négy elõírás
ugyanaz, mint a hirtelen gyászba borultakra
vonatkozó megszorítás. A
rabbik azért alkalmazták Jom Kippurra,
hogy növeljék a nap félelmetességét.
A böjt tórai törvény.
Szinte minden zsidó, akiben csak egy kis
vallásos indíttatás is van,
Jom Kippurkor huszonnégy órán
keresztül tartózkodik az evéstõl
és ivástól.
A
gyülekezet az egész napot a zsinagógában
tölti. A Jom Kippur-i imarend a leghosszabb
az egész zsidó szertartásrendben.
Minden ima az ítélõszék
elõtti megbánásról
szól, vagy a bûnök és
hibák beismerésérõl,
akárcsak a Ros HáSáná-i
könyörgések - hiszen a kürtfúvás
napja része az Ítélet és
Engesztelés drámájának.
A két nap ünnepi imakönyvei együttesen
egyetlen nagy - prózaversek, dicshimnuszok,
siralmak, hitvallomások és magánbeszédek
tucatjaival átszõtt - metaforikus
alkotásban ábrázolják
a félelmetes napokat. vissza a fejezet
elejére
A
nagyünnepek metaforája
A
koskürt hangja a sötétségen
át végighasít a világegyetemen.
Az Isten trónusa elõtt sorakozó
angyali seregek megborzonganak hangjától.
Ros HáSáná van, az ítélet
napja. A sors tekercsei nyitva állnak az
Örökkévaló elõtt.
Minden ember saját kezével írta
beléjük elmúlt évi tetteit.
Isten olvassa a bejegyzéseket, és
ítéletet hirdet. Minden egyes emberi
teremtményrõl elmondja, mi lesz
a sorsa az eljövendõ évben:
ki fog meghalni, ki marad életben, ki lesz
gazdag, ki lesz szegény, ki fog fölemelkedni
a világban, ki fog elbukni, ki fog békében
élni, és ki lesz nyomorult.
A
koskürt napján hozott döntés
nem végleges. Az emberek tíz napot
kaptak, hogy végiggondolják cselekedeteiket,
megbánják rossz tetteiket, jót
tegyenek, javukra billentvén a mérleget,
jobb viselkedést ígérjenek,
és imájukkal a Bíró
kegyelmébe ajánlják magukat.
Jom Kippur, a kegyelem utolsó napja, a
vallomás és bûnbánat
kritikus ideje. Amint a Nap eltûnik a horizont
mögött, a sors tekercsei becsukódnak.
A következõ évre minden ember
sorsa megpecsételõdött. Az
évi ítélethozatal napnyugtakor
a koskürt hangjával véget ér.
Ezzel
a gondolattal terhes a nagyünnepek egyik
központi imája, az Unetáne
tokef, a "Dicsérjük hatalmas
szentségét..." kezdetû
költemény, amely a déli muszáf
istentiszteletben foglal helyet. A hívõk
sûrû sorokban állva együtt
éneklik. Azokban a gyülekezetekben,
ahol kántor és kórus van,
ez szokott lenni a nagyünnepek adta zenei
élmények csúcsa.
Ebben
az egyetlen képben Ros HáSáná
és Jom Kippur minden rítusa és
jelképe együtt jelenik meg. A kosszarvkürt,
a sófár riadót fúj,
mint amikor Izrael törzseit ellenség
fenyegette a sivatagban, riadót fúj
Dávid és Salamon hadainak a Szentföldön:
riadót a léleknek az Ítélet
közeledtén. A talányos szavak,
amelyekkel tisri elsejét leírja
a Tóra: "emlékeztetõ"
nap legyen, világos értelmet nyernek.
Isten számba veszi az év tetteit,
s az emberek rettegve gondolnak vissza mindarra,
amivel el kell számolniuk.
Ez
hát az imarend metaforája. A judaizmus
nem köti szabályokhoz a természetfölöttirõl
való elméletalkotást: alig
van tantétel, dogma vagy filozófiai
bizonyítás. Vallásunk abból
indul ki, hogy Isten létezik, és
a Tóra az Õ törvénye
számunkra. A Talmud tele van a bölcsek
ellentmondásos kijelentéseivel a
teológia terén. Az állításokat
szép sorjában megjegyezték
és tanulták: nem adtak ki hivatalos
állásfoglalást. Ha az ellentmondással
terhes területtel kapcsolatos cselekvésre
kerülne sor, mindig van egy háláchá,
egy döntés, hogy tudjuk, mit kell
tennünk. De a teológiai absztrakció
terén, akárcsak a természettudományokkal
szemben, a judaizmus konokul ragaszkodik a nyitottsághoz.
Ez a vonása jó szolgálatot
tett hitünknek.
Valóban
olyan-e az idõ Isten elõtt, mint
egy kibontott tekercs? Senki sem tudja ezeket
a dolgokat. Azt tudjuk, hogy az emberek óra
és naptár szerint élnek.
Csak egy módon hathatunk a jövõre:
ha megszívleljük a múlt tanítását.
"A Tóra az emberek nyelvén
beszél", mondja a Talmud. A zsidóság
kezdettõl fogva a Tóra szavai szerint
értelmezte tisri elsõ tíz
napját: a lélek éves számadásának,
az ítélkezésnek és
engesztelésnek az idejeként, s a
vallás számára ez az idõszak
ma is ezt jelenti.
A
bűnbánat mechanizmusa
Magától
értetõdik - noha a rabbik többnyire
gondosan kifejezésre is juttatják
-, hogy az önfegyelmet az Engesztelés
Napjára tartogatni hatástalan és
lehetetlen, akár a zsidó törvény,
akár a józan ész alapján
állunk. Semmi értelme úgy
spekulálni, hogy majd Jom Kippurkor megbánjuk
az egész évi gondtalan bûnözést.
Az
engesztelés ezen a napon az ember és
Teremtõje közti esemény. Az
engesztelés bármi rosszért,
amit az ember a másik embernek tett, a
Talmud szerint úgy kezdõdik, hogy
teljes kártérítést
kell adnia, s azután kérhet feloldozást
Istentõl. Az engesztelõ napi ima
nem oldozza fel Isten és ember elõtt
a cserbenhagyó gázolót vagy
a szeretõt tartó házasembert.
Atyáink a bûnbánat tíz
napja alatt fel szokták keresni azokat,
akiket esetleg megbántottak, és
bocsánatot kértek tõlük.
Nagy utakat tettek meg, hogy senkinek se maradjanak
adósai. A hívõ zsidók
ma is ezt teszik.
Hitünkben
a megbánás a jövõ felé
mutat. A héber tsuvá "visszatérést"
jelent. A katonai szabályzatok rémisztõ
kartotékja, amelyben az ember kihágásai
az eltöröltetés reménye
nélkül egyre gyűlnek, nálunk
nem létezik. A múlt eltörölhetõ,
ha szívünkbõl szólunk
Istenhez, és visszatérünk tanításához.
S ez nemcsak az éves számadásra
vonatkozik, hanem az ember életének
utolsó órájáig így
van: ezt tanította nagyapám.
Bronxban
lakott nála egy albérlõ,
aki nem volt olyan nagy tudású ember,
mint õ, de sokkal szenvedélyesebb
volt a hitben. Egyszer, amikor a bűnbánás
törvényeit tanultuk, elõrontott
szobájából:
- Micsoda?! Az ateista dönti magába
a whiskyt, disznóhúst zabál,
és nõkkel hentereg egész
életében, aztán halála
napján megtér, és bűntelenné
válik? Miközben én azzal töltöm
az életemet, hogy kedvében járjak
Istennek?
Nagyapám a könyvre mutatott:
- Írva vagyon... - mondta szelíden.
- Írva! - kaffantott az albérlõ.
- Mindig azok a könyvek! - És becsapta
az ajtót.
Felháborodása
rendkívül logikusnak tűnt. Nagyapám
azután kifejtette: az eltörlés
nem jelenti azt, hogy a múlt az érdemek
jegyzõkönyvévé válnék.
Kiüríti a múltat, eltékozolt
évek halmazává változtatja.
Jobb, ha az ember akkor tér meg, mondta,
amikor még van ideje megörökítésre
érdemes életet élni. S miután
senki sem ismeri halála óráját,
abban a percben kell megragadnia élete
gyeplõjét, amikor ösztöne
elõször inti erre.
Érdemes
töprengenünk az ítélet
és engesztelés rejtélyein.
Az érvek nem sokat nyomnak a latban a nagyünnepek
hatalmával és erkölcsi erejével
szemben. A zsúfolt imaházban felharsanó
kürtszó elsõ fuvalma hátborzongató.
Az ismétlõdõ, hol hosszú,
hol rövid, hol jajongó, hol elnyúló
hangzatok az idegeket tépik. Sok ezer éve
nem változott a riadó hangja. A
kosszarv és a légiriadó szirénája
ugyanazokat a hangmintákat követi,
és egyformán hat az emberi szívre.
A
riadóval emlékezünk az elmúlt
dolgokra, és megvalljuk vétkeinket.
A
zsidóság számára ismeretlen
az a mechanizmus, amelyben az ember megvallja
bûneit, s földi közvetítõ
útján feloldozást nyer a
büntetés alól. A judaizmusban
a bûnvallomást az egész gyülekezet
egyszerre suttogja el. Teljesen egybehangzó
a vallomás, nem tér ki az egyéni
vétkekre. Az Engesztelõ Nap egyik
központi imádsága, amely vissza-visszatér
az imarendben, a bûnök betûrendes
felsorolása, minden betûhöz
két-két fogalmat rendelve, az összes
vallási kihágást rendszerezve.
Ez a közös bûnvallomás.
A jegyzék szinte függönyt húz
az ember köré, hogy bûnei a
legrejtettebb titokként közte és
Teremtõje között maradhassanak.
A
bûnvallomás egyértelmûen
közös imádságként
van megfogalmazva. A szóhasználat
mindig többes szám elsõ személyû:
"mi", "minket", "miénk".
Ez a nyelvezet a szent nap imarendjének
középpontjában nem lehet retorikai
véletlen. Jelent valamit. Az ember beismerheti
magában a múltban elkövetett
bûneit, amikor kimondja a szavakat, azoknak
a cselekedeteknek a nevét - ám nem
tesz tanúságot maga ellen egyetlen
földi ember füle hallatára sem.
Az autonómia sérelme nélkül
dönthet az egyéni lelkiismeret.
Egy
sommás paradoxonnal azonban ugyanez a bûnvallomás,
amely által az egyén négyszemközt
maradhat Istennel, egy õsi közösség
kötelékébe fûzi õt.
Az Izraelnek szóló összes prófécia
egyetlen, hihetetlenül súlyos gondolaton
nyugszik, nevezetesen hogy egész Izrael,
élõ és holt, a Sínaitól
a jelen pillanatig, egyetlen, halhatatlan egyénként
áll kapcsolatban az Örökkévalóval.
A közös bûnvallomással
ez az eszme fejezõdik ki Jom Kippur központi
helyén.
Nem
kísérletezem azzal, hogy bebizonyítsam
ezt a különös elméletet,
mindössze leírom.
A
halhatatlan egyén
A
fogalom önmagában nem olyan különös,
mint amilyennek elsõ látásra
tûnik. Hiszen ismerünk halhatatlan
többtagú egyedeket. Ilyen a General
Motors, ilyen Dánia. A General Motors elvileg
nem halhat meg: szerzõdéseket köt,
kihágásokat követhet el, büntethetõ.
Dánia felelõs az adósságaiért
akkor is, ha minden dán halott már,
aki fölvette a kölcsönt, s elköltötte
a pénzt. Ha ez nem így volna, a
tõzsdén nem forgalmaznának
dán államkötvényeket.
Dániát sérelem érheti,
és bíróság elé
citálhatja a sértõ felet.
Tárgyalásokat folytathat más,
feltételezett szuperindividuumokkal: Angliával,
Oroszországgal, Franciaországgal.
Izrael
halhatatlansága mégis valami mást
jelent. A Tóra törvényei Izrael
testületét térben és
idõben hozzák létre. Ebben
hasonlítanak más nemzetek törvényalkotására,
amelyek sok embert egy jogrendszerben egyesítenek.
De a nemzeti eszmény már induláskor,
a Sínainál döbbenetes kiterjedést
kapott. A párhuzamok innentõl kezdve
megszûnnek.
Az
olvasó emlékszik a történetre.
Mózes hol fölmegy a hegyre, hol lejön,
az Örökkévaló és
a nép öregjei közti közvetítõ
szerepében, hogy megújítsa
a régi szövetséget - testamentumot
-, amelyet Isten Ábrahámmal kötött.
A testamentum - a Bibliában használt
szóval "szerzõdés"
- feltételei a következõk voltak:
az Örökkévaló vállalja,
hogy Ábrahám utódait örök
néppé, a nemzetek világosságává
teszi, amennyiben megtartják az õsatya
egyistenhitét és engedelmeskedését
Isten törvényeinek. Miután
Ábrahám leszármazottai mostantól
új kis népként léteznek,
az Örökkévaló érdeklõdik,
hogy óhajtják-e ratifikálni
ezt a szerzõdést. A nép öregjei
önmaguk s utódaik nevében -
mint alapító atyák - ünnepélyesen
kijelentik, hogy hajlandók alávetni
magukat a Tóra törvényeinek.
Az egyezmény így megköttetvén,
az Örökkévaló kinyilatkoztatja
a Tízparancsolatot, és kifejti a
többi törvényt.
Ez
az egyezmény, amelyet Ótestamentumnak
is neveznek, a héber Biblia egyetlen témája.
Az elnevezés keresztény eredetû,
s elválasztja zsidó Írásokat
az evangéliumoktól, amelyek új
vallást alapítottak. Ábrahám
utódai, Mózes követõi
számára ez az egyetlen testamentum,
amelyet atyáiktól kaptak. A jognál
maradva: egyik szerzõdõ fél
sem lépett vissza, tehát a szerzõdés
érvényben van.
Az
a csoport, amely a Sínainál megerõsítette,
ezzel halhatatlan jogi személlyé
alakult - egy új néppé -,
amilyen nincs még egy a földön:
elhivatott néppé, mert nem egyszerûen
a polgári és büntetõ-igazságszolgáltatásnak
tartozott engedelmességgel, hanem egy erkölcsi
kódexnak. Nem volt még nép,
amely törvény szabta kötelességként
fogta volna fel az Örökkévaló
iránti szeretetet, parancsainak betartását,
azt, hogy felebarátját, akár
önmagát, szereti, védelmezi
az özvegyeket és árvákat,
táplálja és ruházza
a szegényeket, és megõrzi
õsei jelképeit és rítusait.
A világ többi népe számára
ezek a dolgok az etika és a vallás
kérdéskörébe tartoznak.
Izrael számára kodifikációs
kérdések. Talán embertelenül
nehéz kötelezettségek, de õseink
vállalták õket.
Mi,
amerikaiak, törlesztjük a kölcsönöket,
amelyeket rég elhunyt szenátorok
vettek föl. Tiszteletben tartjuk a szerzõdéseket
- elõfordulhat, hogy életünk
árán -, amelyeket néhai elnökeink
kötöttek. Alávetjük magunkat
alkotmányunknak, amelyet rég halott
kezek írtak. Ez a világ rendje.
Aki nem ismeri a zsidó gondolkodás
mikéntjét, mégis megdöbbentõnek
találja, hogy az erkölcs és
Isten imádatának parancsai egyforma
súlyúak számára.
Azt
olvassuk, hogy a Tízparancsolat kihirdetésekor
egész idõ alatt zengett a kürt
szava a Sínai-hegyen. Erre sincs magyarázat,
akárcsak az esemény alkalmával
tapasztalt egyéb furcsaságokra.
A merész képzelet, amely a zsidó
próféciát oly szárnyalóvá
teszi, itt vakító képet világít
meg. Ami a Sínainál történt,
teljes valójában leírhatatlan.
Olyasvalami volt, amit a világ azóta
nem képes sem megfejteni, sem elfelejteni.
A megállapodás, amelynek kihirdetését
a sófár szava kísérte,
fennáll. A halhatatlan egyén, aki
vállalta a feltételeket, még
mindig él. Az éves ítélkezés
és engesztelés napjain ez az egyén
mérleget készít a teljesített
vállalásokról, és
a sófár felszólítására
megvallja vétkeit. Így lesz érvényes
az Isten és Izrael közötti egyezmény
az új évre, mint sok ezer év
óta mindig.
A
remény évada
"Megbánás,
ima és jó cselekedet megmásítja
a szigorú ítéletet"
- mondja az imakönyv.
Az
öreg Omár az ellenkezõ állásponton
volt (Omár Khájjám: Rubáiját
(71.). Szabó Lõrinc fordítása):
A
Mozgó Ujj ír; végez, s megy
tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív,
s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.
Mostanában
a pesszimizmus dívik az irodalomban. Ám
magában a divatos pesszimizmusban is bizonyos
belsõ ellentmondás látszik
mutatkozni - talán a természetével
olyannyira összeférhetetlen energikusság
és ötletesség miatt, talán
irodalmi díjakat arató apostolai
miatt, akik távolról sem gyászos
képet mutatnak a díjátadó
ünnepségrõl készült
fotókon -: valami zavarja az ünneprontás
üzenetét. Aki veszi a fáradságot,
hogy ilyen ragyogóan tudjon reménytelen
lenni, és ennyi aprólékos
munkát fektet bele, az mégsem lehet
annyira rossz véleménnyel a világegyetemrõl,
mint hirdeti.
Igazság
szerint a judaizmus is tud olyan pesszimista lenni,
mint az irodalmi díjak boldog birtokosai:
Jób könyve, A Prédikátor
könyve és a Talmud sötét
pátoszát nemigen képes fölülmúlni
a modern irodalom. A látszat mást
mutat, s a dolgot fordítva ítélik
meg: ennek oka az a zsidó meggyõzõdés,
hogy létezik egy láthatatlan Isten.
Míg a világ kereke jó és
rossz idõkön át forog, a zsidók
élik hitüket, hogy Isten van, hogy
az események nem a vak véletlen
játékai, hogy az emberek megjavíthatják
magukat és a világot, ha elvetik
a múlt hibáit, és új,
jó cselekedetek mellett döntenek,
Istentõl várva oltalmat és
igazságot. A javítható és
javuló világ fogalma - hogy a sors
az emberek kezében van, hogy a világ
szilárd, hogy nincsenek hóbortos
istenek, hogy következhet kedvezõbb
és biztatóbb idõ - héber
eredetû. Ez Izrael legnagyobb ajándéka
az emberi civilizáció számára
Ábrahám Istenén kívül,
valójában annak egyenes következményeként.
A
héber nép optimizmusa világegyetem-szemléletébõl
ered. Csapás, kilátástalan
szegénység, tömeggyilkosság
nem térítette el a zsidókat
a láthatatlan Isten sínai víziójától.
Hiszik: nemcsak azt, hogy létezik, hanem
azt is, hogy fontosak számára az
emberek, hogy azt akarja, váljanak jobbakká,
mint amilyenek, s hogy törvényt adott
nekik, amely megmutatja, hogyan lehet javítani
a világot. Aki rálel, szilárd
talajon vetheti meg a lábát. Ha
valóban ott van a világegyetemben,
akkor van remény. A vak erõk ingatag
egyensúlya végsõ káoszba
sodorhat. A látó erõ kordában
tartja eszközeit. A zsidó minden dolgát
azzal a feltételezéssel teszi, hogy
Isten van - így tehát optimista.
Ezzel a hipotézissel cselekedvén
hosszú idõt ért meg.
Ha
úgy tetszik, nevezhetjük szerencsének
is. De mivel bolygónkon a fennmaradás
forrása a remény, higgyük:
a zsidók talán az õsi nép
bölcsességével ragaszkodnak
a nagyünnepekhez, függetlenül attól,
hogy a judaizmus többi aspektusával
milyen viszonyban vannak. Mert Jom Kippur szelleme
spóra, amelybõl õsi hitünk
újra fölépülhet: mert
csíra, amely az egész struktúrát
hordozza, és halhatatlan.
|
