A Föld elárasztása az isteni fénnyel

Chászid gondolatok, a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson rabbi beszéde nyomán

Bölcseink szerint „a szándék nélküli micva olyan, mint a lélek nélküli test”. A Zohár ehhez hozzáfûzi, hogy a „szeretet és istenfélelem nélkül a Tóra és a micvák nem emelkedhetnek fel, és nem állhatnak meg az Örökkévaló színe elõtt.”

Habár nyilvánvaló, hogy a szeretettel és ügybuzgalommal megcselekedett micva kívánatosabb, milyen alapon állíthatná bárki, hogy ezek nélkül a micva értéktelen és érvénytelen? E kérdés fontosságát növeli az az elképzelés, hogy egy-egy micva lényegét a fizikai cselekedet jelenti.

Az otthon: a legbensõ lényeg megnyilvánulásának helye

E kérdés megválaszolása és az Örökkévaló tiszteletének jobb megértése érdekében kísérletet kell tennünk a teremtés céljának megértésére, már amennyire ezt korlátozott képességeink lehetõvé teszik. A Midrás szerint „az Örökkévaló lakhelyre vágyott az alanti világban”. Az Örökkévaló kívánsága volt, hogy ez a világ az Õ lakhelyévé váljon. Ezt a lakhelyet csak úgy tudjuk felépíteni, ha gondosan tanulmányozzuk a Tórát, és megtartjuk a benne foglalt parancsolatokat.

Voltaképp mi a ház, és mit jelképez? A lubavicsi rebbe szerint (Likuté Szichot III. kötet, 956. oldal) az otthonnak két fõ jellemzõje van: az a hely, ahol az ember lakik, illetve az a hely, ahol az ember legjobban kifejezésre juttathatja legbensõ lényegét, és önmaga lehet. Az emberek a saját otthonukban érzik a legjobban magukat.

Vizsgáljuk meg részletesebben ezt a két gondolatot. A Talmud szerint „az, kinek nincs otthona, nem tekinthetõ embernek”. Az otthon birtoklása vajon miért fejezi ki az ember lényét? Az embernek hitelesnek kell lennie. Ha valaki mindig mérsékelten viselkedik, mindig megjátssza magát, nem tekinthetõ független autentikus lénynek. Nincs olyan pillanat, amikor önmagát adhatja, és nem valaki más elvárásainak megfelelõen cselekszik. Az ilyen ember nem önmaga ura. Mindig azé, akivel épp van.

Az ember csak a saját otthonában lehet önmaga. Ott biztonságban érzi magát és mer önmaga lenni, nem kell tekintettel lennie mások elvárásaira vagy értékítéletére. Nem más kedvéért öltözködik. Természetesen viselkedik.

A jobb megértés kedvéért képzeljünk magunk elé egy magas rangú személyt, például egy királyt, aki minduntalan diplomaták, különféle vendégek és az õt éljenzõ tömeg pillantásainak kereszttüzében áll, és állandóan tekintettel kell lennie bizonyos illemszabályokra. Nem akkor nevet, amikor jókedve van, nem úgy beszél, ahogy szeretne, nem ölthet olyan ruhát, amilyet kívánna, hanem mindenben királyhoz méltóan kell viselkednie. Testét és cselekedeteit oly sok réteg királyi ruha borítja, hogy szinte alig-alig látszik az alattuk lévõ ember.

Ezen felül aszerint változtatja kinézetét, hogy milyen emberek elõtt kell megjelennie. Tábornokai körében katonai egyenruhát ölt, udvari bál alkalmával díszruhájában pompázik, míg a koronázási szertartáson királyi palástjába burkolózik.

Amikor ugyanez a király a saját fogadócsarnokában ül és közeli ismerõseit vagy bizalmas embereit fogadja, kissé lazíthat és levetheti a királyi pompa néhány elemét, de még ekkor sem térhet ki teljesen a személyét érintõ elvárások elõl. Csak saját lakosztályában, családja körében vetheti le az uralkodás maszkját és lehet önmaga. Ilyenkor olyan ruhát ölt, amilyet akar, olyan szavakat használ, amilyet szeretne, viccelõdhet és kibontakoztathatja saját, természetes egyéniségét.

A háláchá szerint senki sem láthatja a királyt öltözet nélkül, mert az aláásná az uralkodó tekintélyét. Ha a király mások társaságában van, fel kell öltöznie. Nem volna illendõ, ha a király nem megfelelõ ruházatban jelenne meg.

Az otthon vagy lakás azonban olyan helyet feltételez, ahol az ember külsõ kötöttségek nélkül lehet önmaga, s kifejezheti legbensõbb lényét.

Az Örökkévaló saját lakhelyre vágyik

Ez tehát a világ teremtésének célja. Az Örökkévaló nem elégszik meg azzal, hogy az isteni fény beragyogja a világot. Ha beérné ennyivel, nem lett volna szüksége a mi világunk megteremtésére, mivel a magasabb rendû, spirituális világok jóval inkább alkalmasak a spirituális fény kisugárzására és megtartására.

A fény egy külsõ megnyilvánulás. Annak felel meg, ahogy az uralkodó megjelenik a nyilvánosság elõtt, és ahogy megfelel alattvalói elvárásának, ezért ennek megfelelõen az egyes világok befogadóképességétõl függõen változik, éppúgy, ahogy a király viselkedése is közönségének megfelelõen alakul. Mivel a mi világunk teljességgel fizikai, csak egy szemvillanásnyi, összesûrített és véges fény befogadására képes. A túlzott fény megsemmisítené parányi létünket. A mi világunk nem arra teremtetett, hogy az Örökkévaló fényét kisugározza, hanem arra, hogy az Örökkévaló esszenciája közöttünk lakozzon teljes „mezítelenségében”, mindenféle tulajdonságtól és kötöttségtõl mentesen. A mi világunk célja, hogy olyan „magánlakosztály” legyen, ahol az Örökkévaló levetheti ruházatát (összesûrûsödéseit), és ragyogjon fel saját legbensõ lényege.

Ez a kívánalom a messiási kor beköszöntéig – amikor az Örökkévaló feltárja igaz lényegét – aligha következik be. Miképpen írva van: „Urad már nem rejtezik el”, amit az Alter Rebbe úgy magyarázott, hogy az Örökkévaló már nem burkolja lényét különféle burkokba és köpenyekbe. Napjainkban, mikor az isteni fény uralkodik, az Örökkévalót rejtõ „ruházat” vastag és áthatolhatatlan, mivel a magasabb rendû világokhoz képest a mi világunk olyan, mint a földmûvesek gyülekezete, akiknek a szeme nem szokott a királyi pompához, és akik nem tartoznak a király bizalmasai és barátai körébe. Felkészületlenek és érdemtelenek vagyunk arra, hogy az Örökkévaló teljes pompájában feltárja magát elõttünk. De az eljövendõ világban, a messiási kor beköszöntével az Örökkévaló leveti mindazt, ami elrejti Õt szemünk elõl, és lakhelyévé teszi ezt a világot.

1 - 2