Oberlander Báruch rabbi – Köves Slomó rabbi

Ügynökök és besúgók
a zsidó jog és etika fényében

A magánélet védelme
Van-e házkutatás a Biblia szerint?
Magánlaksértés tekintettel
Magánlevelek elolvasása
Rágalmazás és pletyka
Mikor kötelesség jelenteni?
„Rágalmazás” a médiában
Besúgók és mószerek
Jelentések kényszerbol vagy érdekbol
Mi számít kényszernek?
Mindenki kényszerbol muködött közre?
Kell-e kártérítést fizetni?
Ügynöklisták nyilvánosságra hozatala
Összefoglalás

1 – 2

Besúgók és mószerek

A fent részletezett rágalmazás bibliai tilalma már akkor is súlyos bűn, ha egyszerű emberek között történik mindenféle kifejezett ártó szándék nélkül, mennyivel nagyobb azonban a bűne annak az embernek, aki a hatóságok előtt árulkodik. A zsidó közösségeken belül különösen súlyos elbírálás alá kerültek a történelem során azok, akik a közösség egyik tagját, vagy egészét szolgáltatták ki az elnyomó hatóságoknak. A dolog súlyosságát az is jellemzi, hogy a zsidó liturgia legfontosabb – naponta háromszor elrecitált – imájában, az Ámidában, a Tizennyolc áldásban, ami magában foglalja mindazokat a fohászokat, „amelyek az egyes emberek és az egész közösség legalapvetőbb szükségletei” [33] , külön fohászt mondunk [34] a „besúgók” ellen. Ebben azt kérjük, hogy „a besúgóknak ne legyen reményük…” [35] .

A zsidó jog odáig megy el, hogy a besúgót bizonyos rituális feladatok ellátásra alkalmatlannak tekinti (Tóra-másolás, kóser vágás stb.) [36] , sőt a besúgónak „nincs része a túlvilági életben” [37] . A Törvény meghatározása [38] szerint: „minden anyagi kárt, amelyet tettével okozott, vagyonának a legjavából kell jóvátennie”, és akkor is így van ez, „ha nem saját kezűleg adta felebarátja vagyonát a hatóságok kezére, hanem kémkedett csupán”. A kártérítés kötelessége a hagyatékából pedig még örököseire is továbbszáll [39] , ugyanúgy, mint minden más károkozás esetén.

Így tehát a fentiek alapján kijelenthetjük, hogy azok, akik például a zsidó közösségen belül a titkosszolgálat kezére játszva, jelentéseket tettek saját közösségük tagjairól, személyes barátaikról, vagy sok esetben saját rokonaikról és családtagjaikról, nagyot vétkeztek. Hiszen ezeknek a jelentéseknek, amelyeknek célja a zsidó közösségen belül sokszor a hitélet, a vallási oktatás és nevelés visszaszorításának segítése volt, sok esetben tragédiákhoz: munkahelyek, a megélhetés elvesztéséhez, bebörtönzéshez, kínzáshoz vagy halálhoz vezettek.

Ma, tizenöt évvel a rendszerváltás után, a kérdés elsősorban azonban az, hogy lehet-e, és ha igen milyen mértékig szabad ezeket az embereket felelősségre vonni, vagy személyüket a nyilvánosság elé tárni?

Jelentések kényszerből vagy érdekből

Ahhoz, hogy erre a kérdésre valóban megalapozott választ tudjunk adni, először azokat a körülményeket kell megvizsgálnunk, amelyek között ezek a jelentések készültek. A dolog súlyossága, ugyanis nagyban függ attól is, hogy a cselekvés saját szándékból vagy kényszerből történt-e.

A Talmud meghatározása szerint [40] , a „Tóra minden parancsát köteles az ember megtartani, de ha az embert kényszerítik, és azt mondják: »Szegd meg, mert ha nem meghalsz!«, akkor inkább szegje meg. Három kivétel van ez alól: a bálványimádás, a paráznaság és az emberölés. Ezekben az esetekben az embernek akár az életét kell áldoznia, csakhogy meg ne szegje azokat”. Ennek ellenére a törvény [41] meghatározása szerint „minden olyan parancs, amelynél az az előírás, hogy az ember inkább haljon meg, mintsem megszegje azokat, ha mégis megszegi, és nem a halált választja, ezzel az Örökkévaló nevét szégyeníti meg. Ennek ellenére, mivel kényszerből tette amit tett, nem lehet tettéért botütéssel és pláne nem halállal büntetni, még akkor sem ha kényszerből embert ölt. Hiszen csakis az olyan embert lehet büntetni, aki saját akaratából, tanúk láttára és figyelmeztetésük ellenére követte el bűnét”. Tehát semmiféle büntetést nem lehet kiróni olyan emberre, aki bűnét kényszerből követte el, még akkor sem, ha életét kellett volna, hogy áldozza a vétek elkerülése érdekében.

Dániel könyvében olvasunk [42] Chánánjá, Misáél és Ázárjá [43] esetéről, akik nem akartak a Nebukadneccar [44] király által felállított aranybálvány előtt leborulni, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, hogy ez tűz általi halálbüntetést von majd maga után [45] . A történet csodával végződött, és a három férfi életben maradt [46] . Ez a história évszázadokon keresztül a zsidó nép hit melletti hősies kiállásának példaképét szimbolizálta, mégis a Talmud szerint, ha nem halállal, hanem testi kínzással fenyegették volna Chánánját, Misáélt és Ázárját, akkor bizony nem állták volna meg, hogy ne boruljanak le a bálvány előtt, mivel az ő hősisségük sem lett volna elég a kínok kiállására.

Így hát a törvény meghatározása szerint, minden olyan esetben, amikor valaki kényszerből követ el vétket, még ha az nagyon súlyos bűn is, tettéért nem lehet büntetni. Hiszen sok esetben a kín még a halálnál is nehezebben elviselhető.

Még a besúgókról szóló fent idézett törvény is, amely kártérítésre kötelez, azzal egészül ki, hogy ha „kényszerből cselekedett fel van mentve [47] a kártérítés alól” [48] .

Mi számít kényszernek?

Tehát a fentiek szerint, annak ellenére, hogy az ember „mindig felelős cselekedeteiért legyen éber vagy alvó” [49] , kényszer esetén nem lehet felelőségre vonni tetteiért.

Ezzel együtt felmerül a kérdés, mi számít felelőségtől mentesítő kényszernek?

Ebben a kérdésben általában véve két véleményt találunk:

1. A Römá véleménye [50] első látásra arra hajlik, hogy „csak a testi kínzás például ütlegelés számít kényszernek, az anyagi kényszer nem”.

2. A Sách azonban azon a véleményen van [51] , hogy „ha még csak anyagi vonzatban is hozták kényszerbe, mondván (például) hogy vagyont veszít, ha nem mutatja meg felebarátja vagyonát, az ilyen eset is fel van mentve” [52] , ugyanis kényszernek számítjuk ezt is [53] .

A fent említett két vélemény körültekintőbb vizsgálata után [54] , úgy tűnik, hogy a Römá is egyet ért azzal, hogy anyagi kényszer esetén a besúgó nem számít gonosznak (és így például, ha úgy adódik, hagyatkozhatunk esküjére [55] az általa hozott kár mennyiségét tekintve). Ugyanis a Römá is bizonyos mértékig kényszernek tekinti az anyagi kényszert, csakhogy az így kárt okozó besúgót az ő álláspontja szerint nem lehet a kártérítés alól mentesíteni. Ezzel együtt, az ilyen ember nem veszíti el hitelességét, és esküjét igaznak tulajdonítjuk, mivel tettét valamilyen szinten mégis kényszerből követte el.

Ezek alapján kijelenthetjük, hogy mivel a titkosrendőrséggel való együttműködés nagyon sok esetben kényszer, stressz és fenyegetettség hatására történt, így az ilyen embereket – habár magukat feláldozva a végsőkig kellett volna védekezniük az ilyesfajta megbízások ellen – mégsem ítélhetjük el, és büntethetjük meg. Nem nevezhetjük őket „gonosznak”, így hitelességéből sem veszít, hiszen kényszerből cselekedtek [56] . Más kérdés, – ahogy azt majd az alábbiakban vizsgáljuk – hogy esetleg kötelezhetők-e kártérítés fizetésére.

Mindenki kényszerből működött közre?

A fenti meghatározás azonban csak általánosítva, olyanokra vonatkozik, akik valóban kényszer hatására tették, amit tettek [57] . Azok az emberek azonban, akik túltettek megbízóik elvárásain, vagy akik önszántukból jelentkeztek az ilyen szolgálatokból származó jutatatások reményében, azok teljesen más elbírálás alá kell, hogy essenek, és ezekben az esetekben minden egyes helyzetet külön kell vizsgálnunk [58] , figyelembe véve az összes körülményt.

Ehhez hasonló szubjektív meghatározást találunk például az adószedőkről a zsidó jogban [59] :

„Azoknak az embereknek az esetén, akikről feltételezhető, hogy tolvajok, és minden vagyonuk lopott, mint például az útonállók és az adószedők, tilos a tulajdonukból hasznot húzni, mivel feltehetően minden, ami az övék törvénytelenül került birtokukba… Milyen adószedőre gondoltunk feljebb mikor a mondtuk, hogy a feltehetően tolvajnak számít… Az olyanra, aki számára nincs egy meghatározott összeg, hanem annyit gyűjt be, amennyit jónak lát. Az azonban, aki a király küldetésében jár el, és a beszedett adó harmadát vagy negyedét illetve egy előre meghatározott összeget tesz félre magának, és a többit a kincstárnak szolgáltatja be, az ilyen ember nem számít tolvajnak, hiszen a király törvénye törvény…”

Látjuk tehát, hogy például abban az esetben, amikor az adószedő, többet szed a megbízásnál, akkor ezt erkölcstelennek tituláljuk. Tehát a kényszerből cselekvők esetén sem mindegy, hogy hogyan és mennyire teljesítik küldetésüket.

Kell-e kártérítést fizetni?

A hajdani titkosszolgálat ügynökeitől behajtandó kártérítés kapcsán még egy fontos tényt kell figyelembe vennünk. A volt ügynökök kártérítési kötelessége, akkor merül fel, ha azok után is maradt még kártérítési követelés feléjük, hogy a mindenkori állam, már teljes kártérítéssel kárpótolta azokat, akik szabadságukat, emberi méltóságukat, vagyonukat vagy állásukat veszítették el abban az időben [60] . Ha maga az állam [61] nem fizet teljes kártérítést, akkor korai még ezt az egyes „megbízottaknak” megtenniük, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan az előző rendszert ilyen mód kiszolgálók is sok esetben etikátlanul és károsan viselkedtek. Éppen emiatt a kérdéses pont miatt ragaszkodtunk írásunkban a dolgok elvi és nem gyakorlati elbírálása mellett. Ugyanis véleményünk szerint az esetek nagyrészében nincsen elegendő jogi alapja (a zsidó jogban) annak, hogy kártérítésre lehessen kötelezni a titkos szolgálat egyes ügynökeit.

Ügynöklisták nyilvánosságra hozatala

Tanulmányunk végén azt a kulcskérdést is meg kell fontolnunk, hogy szabad-e a zsidó jog szemszögéből nézve, az átvilágítás és az egyes „ügynöklisták” névsorait a nyilvánosság elé tárni?

A fent leírtak alapján hajlunk arra, hogy mivel azok az ügynökök, akik valamilyen kényszerből kifolyólag tették, amit tettek, nem „neveztetnek gonosznak”, nem vonhatók felelőségre, illetve nem kell, hogy kártérítést fizessenek, így az is tilos, hogy a nevüket nyilvánosságra hozzuk. Hiszen „fontos az emberek tisztelete” [62] és tilos valakit feleslegesen szégyenbe hozni.

Összefoglalás

A tanulmányunkban felvetett kérdések nagyon különleges és egyben kényes problémával foglalkoznak. Az előző rendszer titkosszolgálati ügynökeinek kérdése, kiknek egy része valamilyen fajta kényszerből más része pedig ideológiai meggyőződésből, vagy ellenszolgáltatást remélve tette, amit tett. Miután idéztük a kérdéssel kapcsolatos klasszikus forrásokat, arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy annak ellenére, hogy nagy a rágalmazás és a besúgás bűne, mégis mindazok, akik kényszerből cselekedtek, nem vonhatók felelőségre vétkes tetteikért, és személyük nem hozható nyilvánosságra. Külön téma azoknak az eseteit megítélni, akik önszántukból cselekedtek, nyilván az ő esetük teljesen más elbírálást vonna maga után.

Tanulmányunk nyilvánvalóan nem ad végleges választ az összes kérdésre. Ezzel együtt reméljük, hogy ezzel az írásunkkal sok válaszra váró, még nyitott kérdésre, adtunk gondolatserkentő irányvonalat.