|
HERMAN
WOUK:A SZOMBAT (folyt.))
Személyes
kitérő
A
szombat akkor szokott a leginkább beleszólni az életembe,
amikor egy-egy darabom bemutatójára készülök. A Broadwayn
amúgy is legendásan feszült a próbák légköre: ehhez hasonló
feszültséget még a háború alatt, a tengeri csaták idején sem
tapasztaltam. A nyomás péntek délutánonként tetőzik: elkerülhetetlenül
ilyenkor érezni úgy, hogy az egész produkció a bukás szélén
táncol. Időnként már-már árulónak éreztem magam, hogy ebben
a helyzetben szombatot tartok. De a tapasztalat megtanított,
hogy a színházi produkcióknak többnyire ez a természetük.
Néha a bukás szélén tántorognak, néha a siker szélén, de a
tántorgás a természetes testhelyzetük, a jajkiáltás a természetes
hanghordozásuk. Úgyhogy péntek délutánonként nagy nehezen
elbúcsúztam munkatársaimtól, és szombat esténként tértem vissza.
A darab még sohasem ment tönkre emiatt. Szombat este a szokásos
kétségbeesett tántorgás és jajongás szokott fogadni. Voltak
sikereim is, bukásaim is, de egyik fajta fogadtatásról sem
írhatnám le jó szívvel, hogy a szombatnak köszönhetem.
Otthagyván
a ragacsos kávéscsészéket, a szamárfüles szövegkönyvet, az
elkínzott színészeket, az üvöltő ügyelőt, a megszállott rendezőt,
a körmét rágó producert, a csattogó írógépet és a tömör dohányfüstöt,
hazaérek. Olyan érzés fog el, mintha a háborúban eltávozást
kaptam volna. Feleségem és fiaim, akiknek a létezéséről már
majdnem megfeledkeztem a nagy tántorgásban, jókedvűen, ünneplőbe
öltözve fogadnak. Csodálatos vacsorához ülünk. A virágdíszes
asztalon a régi szombati jelképek: az égő gyertyák, a fonott
cipók, a töltött hal és nagyapám ezüst borospohara, színültig
töltve. Megáldom fiaimat az ősi áldással, együtt énekeljük
a kedves szombati dalokat. A tántorgásról nem sok szó esik:
egy hét közben abbamaradt beszélgetést folytatok a feleségemmel.
A fiúk tudják, hogy a szombat a kérdezősködés ideje, hát kérdeznek.
A Biblia, az enciklopédiák, az atlaszok halomba gyűlnek az
asztalon. A zsidóságról beszélgetünk, a szokásos gyermeki
képtelenségeket akarják tudni Istenről. Feleségemmel együtt,
ha nehezen is, álljuk a sarat. Olyan ez, mint a jótékony varázsital...
Nagyjából
ugyanígy telik a szombat. A fiúk otthon vannak a zsinagógában:
szívesen járnak oda, annál is inkább, mert a szüleikkel lehetnek.
Hét közben az iskola, a háztartás, a munka - különösen bemutató
idején - alig hagy időt az együttlétre. De tudják, hogy szombaton
együtt vagyunk. Azt is tudják, hogy nem dolgozom, az anyjuk
is pihen: ez az ő napjuk.
És
az enyém is. Nem szól a telefon. Gondolkozhatom, olvashatok,
tanulhatok, sétálhatok vagy semmittevéssel foglalkozhatom.
A nyugalom oázisa ez. Este visszamegyek a csodálatos, őrjítő
Broadwayre. Gyakran ebben a pillanatban jut eszembe a hét
ötlete, amivel előbbre vihetem a rettenetes irodalmi műtétet,
hogy eljusson végre a bemutatóig. A producerem egyszer azt
mondta: "A vallásodat nem irigylem, de a szombatodat igen..."
Azért
mondom el mindezt, mert azt hiszem, így jobban elképzelhetjük,
mit jelenthetett őseinknek a szombat. A szerencsés amerikai
zsidóság számára, amely jólétben és békében él, a hétköznapokról
szombatra váltani már némileg mást jelent, mint a régieknek,
akik katartikus fordulattal léptek át a gyász, a bánat, a
nincstelenség, a válság világából a békés, fesztelen örömbe.
Atyáink a Teremtő tiszteletére rendelt napra tették félre
az új ruhát, a finomabb ételt. Nem lehettek olyan szegények,
hogy ne fussa borra, gyertyára, fonott cipóra, egy kis húsra
és halra. Akinek nem volt pénze, az a zsinagógától kapta meg
mindezt. A szombati korlátozások, melyek minduntalan beleütközni
látszanak az amerikai életbe, és apáinknak második természetévé
váltak, beolvadtak a mindennapi valóságba. A számos tennivalóból,
amit nem volt szabad elvégezni a hetedik napon, a mai polgár
hétköznap is alig végez valamit. A szombat szabályai természetesen
nem társadalmi konvenciók voltak, hanem a vallás törvényei.
De még a tudatosan végrehajtott feladatoknál is megszokottabbakká
váltak: természetesekké, mint a lélegzés. Nem választhattak,
hogy elfogadják vagy elutasítják őket, hiszen saját magukat
utasították volna el.
Az
a zsidó, aki veszi a fáradságot, és hosszú éveken át megtartja
a szombatot, vállalva az ezzel járó nehézségeket, birtokába
juthat annak, amit a szombat nyújthat. Többet kell fáradnia
ezért, mint atyáinak kellett, mert gyengébb erejű vallási
energiatöltettel él. Nehéz a helyzet. Szinte szükségszerűen
a szombat az a pont, amelyen megszakad a hagyomány. Ugyanakkor
sok zsidó ezen a ponton tér vissza a zsidósághoz. Talán ez
a természetes és a lehető legjobb pont.
Először
is azért, mert a szombat az egyetlen zsidó jelkép, amely szerepel
a Tízparancsolatban.
A negyedik parancsolat
A
két kőtáblán ott állnak a civilizáció alaptörvényei. A hét
nagy tilalom: a bálványimádás, a hamis eskü, a gyilkosság,
a házasságtörés, a lopás, a hamis tanúzás és a kapzsiság tiltása.
A három pozitív felszólítás: az Egyetlen Isten imádata, a
szülők tisztelete (hogy a hagyomány fennmaradjon) és a szombat
megtartása. Ez minden. Néha elcsodálkozom, hogy vannak zsidók,
akik az Engesztelés Napját vagy az örömünnepeket, talán a
Chánukát is komolyabban veszik, mint a szombatot, pedig ha
belépnek egy zsinagógába vagy templomba, a frigyszekrény fölött
a táblákon a szombat törvénye fogadja őket. Gyanítom, azért
nem veszik észre, mert nagy zavarban lennének, ha meg kellene
látniuk.
Mit
keres ez a jelkép - egy a sok közül, amely a judaizmus szerkezetét
alkotja - a törvénytáblákon, drámai hangsúllyal kiemelve a
többi rítus és szertartás közül? Kétféle megszövegezésben
találkozunk vele: az egyik Mózes második könyvében, a másik
Mózes ötödik könyvében szerepel. Ezen a két alapzaton nyugszik
a szombat, amely valójában a Tóra összes többi parancsolatának
alapja. A szombat áll a főhelyen: azt gondolom, azért, mert
a legvilágosabban hordozza ezt a két jelentéstartalmat. Kicsiben
benne van az egész Tóra.
Íme,
Mózes második könyvében (20:8-11.) a szombat:
Emlékezzél
meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon
át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik
nap a te Istenednek, az Örökkévalónak nyugalomnapja. Semmiféle
munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád,
se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó
jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Örökkévaló az
eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a
hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte
az Örökkévaló a nyugalom napját.
És
így ír Mózes ötödik könyve (5:12-15.)
Tartsd
meg a nyugalom napját, és szenteld meg azt, ahogyan megparancsolta
neked Istened, az Örökkévaló! Hat napon át dolgozz, és végezd
mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az
Örökkévalónak a nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz
azon, se te, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálód,
se ökröd, se szamarad, se semmiféle állatod, se a kapuidon
belül tartózkodó jövevény. Hadd pihenjen szolgád és szolgálód
hozzád hasonlóan! Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban,
de kihozott onnan Istened, az Örökkévaló, erős kézzel és
kinyújtott karral. Ezért megparancsolta neked Istened, az
Örökkévaló, hogy tartsd meg a nyugalom napját.
A
szombat tehát mindenekelőtt a közösség első drámai cselekvése:
a munka befejezését és megünneplését kifejező, ősrégi, kollektív
gesztus. Minden nemzet munkaszünettel és szertartásokkal ünnepli
meg létrejöttének napját. A zsidók, akik hiszik, hogy a világegyetemet
Isten teremtette, hetente megünneplik létrejöttét, és hálát
adnak Készítőjének. Az arány helyességét talán az is igazolja,
hogy az emberiség nagy része átvette ezt a szokást.
Másodszor:
a szombathoz fűződik a zsidó nemzet létrejötte az egyiptomi
fogságból való szabadulással együtt. A zsidók nemcsak a teremtés
Istenét imádják, hanem azt is, aki gondot visel az emberi
történelemre. Ezt jelenti számunkra a goseni rabszolgatáborokból
való szabadulás. A rabszolgák nem választhatnak a munka és
a pihenés között: a gazda akaratának alávetett, beszélő szerszámok.
Nem hozhatnak létre alkotásokat. Nem rendelkeznek idejükkel.
A szabadság Ádám állapota: a választási lehetőség, az idő
fölött való rendelkezés. A szombat különös nemzeti jelentést
hordoz Izrael népe számára, amely úgy vált nemzetté, hogy
a rabszolgaságból kivonult a szabadságba.
E
kettős jelentés fonala végighúzódik a zsidó vallás jelképein:
a világegyetem Istenének hálás imádata és az ő történelmi
tanúbizonysága, Izrael különleges sorsáról való megemlékezés.
Mi
a szombat eredménye?
Most
azonban nem egy közönséges munkaszüneti nappal foglalkozunk.
Mindez csak a kezdete a szombat megtartásának. A lényege a
szertartásos tartózkodás minden cselekedettől - még ha mindössze
a legcsekélyebb erőkifejtéssel elvégezhető is -, amely tartalmazza
az új dolog létrehozásának, az átalakításnak vagy a megmunkálásnak
az elemét.
A
Tóra tiltottként említi a tüzelőgyűjtést és a tűzgyújtást,
e két könnyű munkát, amelyek, gondolhatnánk, annyira nem számítanak
munkának, hogy egy nyomorék, egy ötéves gyerek vagy egy kilencvenéves
öregasszony is el tudja végezni őket. A Mózes idejéből származó
hagyomány harminckilencféle tilalmas munkát sorol föl. Ezek
néhány fogalom köré csoportosíthatók, amelyek az emberi alaptevékenységeket
ölelik föl: az élelem, a ruházkodás, a lakás, a hús és bőr,
az ipar és a kereskedelem. Ennek a harminckilenc tevékenységnek
a feltárása során a Talmud a tilalmak hálójával szövi be az
összes mindennapi produktív tevékenységet. A szokásos ellenvetés,
hogy ugyan miért tilos meggyújtani egy gyufát - hiszen a pöccintés
nem nehéz munka -, teljességgel téves felfogáson alapul. A
nehéz munkát bárki, aki teheti, a hét bármelyik napján szívesen
elkerüli. Az apró erőkifejtéstől való tartózkodás már maga
a szertartás. Lehet, hogy vannak, akiknek a szombat megtartása
túl nehéz feladat, vagy nem tudják vállalni ideológiáját,
de a saját keretein belül drámai erővel bíró szertartás áthatja
az egész életet. Nem egyszerűen szabadnap. Ez az igényes rítus
minden hétből huszonnégy órát elválasztott idővé változtat
át, amelynek hangulata, szerkezete, tevékenységei és eseményei
különböznek a mindennapi léttől.
A
vallási jelkép és szertartás célja, csakúgy, mint a művészeté,
az igazságra döbbentés. Talán a céloknak erről a hasonlóságáról
mondta Santayana, hogy a vallás nem más, mint az esztétikai
lelemény egyik változata, a legjobb az ember teremtő álmai
közül - ami szerintem nem egészen így van, hacsak nem helyezzük
egymás mellé Mózest és Dickenst. Az igaz, hogy a vallás is
és a művészet is, más-más formában, az ostobaság rozsdarétegét
próbálja lehántani, amelyet a szokás rétegez a dolgok csodájára.
Egy fa rendkívüli csoda - ám legtöbbünknek Cézanne vagy Corot
segítségére van szükségünk, hogy eszünkbe jusson, milyen szépek
is a fák. A szombat visszatérő jel: a teremtésre és Izrael
kezdetére emlékeztet. Működő jelkép.
Nem
szabad túlbecsülni a szombat hatását. Lehet, hogy voltak zsidó
géniuszok, akikkel szombat napján szokott megtörténni olyasmi,
mint Mózes lázas látomása a teremtésről és Izrael sorsáról.
De az egyszerű ember számára a szombat arra való, hogy ébren
tartsa tudatában ezeknek a látomásoknak a létezését. A hétnapos
ciklus bélyege nagyon mélyen beleégett a zsidó életbe. Minden
terv a teremtés idejével függ össze: a munkával, az utazással,
a szabadidős tevékenységgel, még a lakóhellyel kapcsolatos
tervek is. A szombat oly nagy helyet foglal el az életben,
oly gyakran következik be, hogy egy egész élet tartama alatt
vésheti be jelentését a szellembe és az agyba. Akik megtartják,
azoknak elkerülhetetlenül tudatába vésődik a teremtés és a
Teremtő, a kivonulás és a zsidó azonosságtudat eszméje.
Meg
sem kísérlem, hogy akár utaljak is a zsidó gondolkodás és
művészet bölcseleti és ábrázoló műveire, amelyeket a szombat
sugárzása ragyog be. Irodalma felmérhetetlen, a misztikus
ábrázolások száma beláthatatlan...
Szombat
menyasszony esküvőjét alkonyatkor tartják: a péntek esti szürkületben
a lángoló szerelmi költeményt, az Énekek énekét olvassák a
hívő zsidók...
A
szombat Isten és ember társas viszonyának pecsétje a teremtés
okiratán...
A
szombattal kezdte az ember Isten képét viselni...
A
szombat napjaink messiási kora, ízelítő az ember és Isten
között, ember és természet között, ember és ember között elkövetkező
békéből...
Ilyesmikkel
foglalkoznak a szombatról szóló írások, a szombati imarend
és a szokások. Az érdeklődő olvasó ezeken a nyomokon indulhat
el. A magam részéről, ha sikerült megértetnem három eszményt
- hogy a zsidó szombat a rá vonatkozó kemény kötelmek fordítottja,
az emelkedett öröm napja; hogy nehéz birtokába jutni, de minden
erőfeszítést megér; hogy vallásunkban ez a zárókő a jelképek
kapuján, amelyen át elindulunk a nagy igazság felkutatására
-, akkor megtettem, amit megtehettem. Még két megjegyzéssel
egészítem ki ennek a hatalmas témának szűk vázlatát, aztán
mehetünk tovább.
A
szombat korlátozásai szükséghelyzetben érvényüket veszítik:
betegség, szerencsétlenség, életveszély és hasonlók idején.
Ha hitünk alapzatának első rétege az Egyetlen Isten, akkor
a második a józan ész. A "szükséghelyzet" meghatározása szigorú,
de realista. Ha az élet vagy egy testrész veszélybe kerül,
akkor szükséghelyzet van. Ha egy nagy pénzekkel kecsegtető
megállapodás kerül veszélybe, akkor nincs szükséghelyzet.
Tudom, hogy vannak, akik azon törik a fejüket, milyen kibúvókat
lehetne találni ebben a kérdésben, de ez így van leírva.
A
szombat filozófiája bajba került a 19. században, amikor a
legjobb tudósok úgy vélték, hogy a létező valóság örök világegyetemet
feltételez, amelynek nincs kezdete az időben. A teremtés zsidó
eszméje évezredek óta szemben állt a görögség felfogásával
a kezdet nélküli időről, de tapasztalati tények híján a vita
a szavak tartományában rekedt. Ma a tájékozottabb ítélőszék
a másik irányba hajlik. A felgyülemlett bizonyítékok, mint
megtudhattuk, egyre inkább a térben és időben véges világegyetemre
utalnak. Persze az olvasó és én kíváncsiak vagyunk: "De mi
történt a teremtés előtt? Mi van a világegyetem határain túl?"
A tudós bölcs mosollyal témát vált: tisztára, mint annak idején
a nagyapám, amikor olyan kérdéssel zaklattam, amiről tudta,
hogy abszurdum, de aminek éppen az abszurditását nem tudta
megmagyarázni nekem, s ez áthidalhatatlan szakadékot támasztott
köztünk. Ha jól emlékszem, a fogas kérdés, amivel nyaggatni
szoktam, ez volt:
-
Ki csinálta Istent?
<--
Vissza az elsõ részhez
-------------------------------
Kapcsolódó
írások:
ˇ Herman Wouk írása a Szombatról
ˇ Gyartyagyújtás
és áldások
ˇ Naftali Kraus: Tisztelgés a
királynõnek
ˇ
Shabat:
Heaven On Earth (angolul)
|