Az autentikus zsidó tudományok központja

A szellemi öröklõdés feltételei

Génbe kódolt Isten-szeretet

A zsidó nép egyedülálló jellege két fõ szakaszban alakult ki. Az elsõ szakasz õsapáink, Ábrahám, Izsák és Jákob által jött létre: az a személyes példa, amit Isten-szolgálatukban mutattak, olyan spirituális tulajdonságok formájában öröklõdött a leszármazottaikra, hogy azok szerves részévé váltak a zsidó nép természetének. Ez a pátriárkai szaka ténylegesen három különbözõ fázist foglalt magában, amelyek során mindegyik pátriárka a csak önma-gára és Isten-szolgálata módjára jellemzõ vonásokat örökített a leszármazottaira. Beszél-tünk már az Isten iránti természetes szeretetrõl és az Ábrahám által elnyert zsidó lélekrõl; az Izsák által megszerzett további spirituális dimenziókról, aki a lelket a testbe plántálta, miáltal az Ábrahám-féle természetes szeretet beépült a zsidó pszichébe. Jákob szerepére pedig még nem tértünk ki.

A zsidó nép formálódásának második alapvetõ szakasza azonban a Szináj-hegy Tóra-adás volt, amikor a zsidóság esszenciája elképzelhetetlen magaslatokba emelkedett.

Az elõzõ fejezetekben szóltunk azokról az öröklött tulajdonságokról, amelyeket Ábra-hám ruházott rá a zsidóságra. Mielõtt azonban tovább lépnénk, elõbb magát az elképzelést kell megvizsgálnunk, miszerint az õsatyákról jellemvonások át származhattak minden egyes zsidó férfira, nõre és gyermekre. Netán a szerzett tulajdonságok valamilyen geneti-kai változatáról beszélünk? Valóban át lehet adni egy spirituális tulajdonságot, amely aztán a leszármazottakon keresztül úgy öröklõdik nemzedékrõl nemzedékre, mint egy genetikai vonás? Génné formálható-egy a Örökkévaló iránt érzett szeretet, s aztán örökíthetõ-e ilyen formában?

A ljadi Snéur Zálmán rabbi írja ünnepelt mûve, a Tanja 18. fejezetében, hogy minden zsidó szívébe rejtve ott lüktet az Isten iránt érzett, „õsapáinkról ránk szállt” szeretet. Noha a zsidó ember esetleg nincs tudatában ennek a szeretetnek, a szíve legbelsõ zugában ak-kor is ott hordozza ezt az Örökkévaló iránt érzett szeretetet.

A genetikai örökség

Az, hogy az ember öröklõdés útján tesz szert az Örökkévaló iránti szeretetre, magya-rázatot kíván. Amikor apáról fiúra genetikusan öröklõdõ dolgokról beszélünk, lényeges, hogy különbséget tegyünk a személyiségi vonások, a vélemények és az érzések között. Csak a jellemvonások örökölhetõk. Ha egy apa jószívû, könyörületes ember, valószínû, hogy a fia is az lesz. Hasonlóképpen: ha egy apa indulatos és agresszív, fennáll a valószí-nûsége, hogy a fia ugyanilyen agresszív hajlamokkal születik. Ha az apa kimagasló intel-lektus, lehetséges, hogy a tehetségét átörökíti a fiára, míg ha együgyû, lehetséges, hogy a fia is továbbviszi ezt a tulajdonságot. A mélyen gyökerezõ személyiségi jegyek, legyenek azok testiek vagy lelkiek, átszármaznak az utódokra. Még a mai genetikusok is egyetérte-nek abban, hogy bizonyos emocionális tulajdonságok genetikailag öröklõdnek, és az olyan vonások, mint például az indulatosság, genetikailag meghatározott alapállások, és erõs a valószínûsége annak, hogy ha valakinek nagyon indulatos apja volt, akkor õ is indulatos ember lesz.

A vélemények, az érzések és tudás ezzel szemben nem öröklõdik apáról fiúra. Ha az apa Talmud-tudós, és kívülrõl tudja az egész Tórát, az még természetesen nem jelenti azt, hogy a fia Talmud-tudósnak születik. Ha a fiú nem töri magát, ha nem tanul szorgalmasan, tudatlan marad. Hasonlóképpen, nem adja át az apa a fiának azt sem, hogy milyen dol-gokhoz van affinitása, mikhez vonzódik. A gyermek nem születik úgy, hogy túláradó von-zalmat érez valaki iránt csak azért, mert az apja szereti azt az illetõt, és a legjobb barátjá-nak tekinti. Sõt, ahogy a fiú növekszik, még az is lehet, hogy ellenszenvesnek találja apja legjobb barátját.

Egy bizonyos filozófia vagy elmélet sem adható tovább genetikai úton. A filozófiai alapállás azokon az eseményeken keresztül szûrõdik le, amelynek az ember az élete során tanújává válik, s ebben erõsen hat ránk környezetünk, tanáraink, barátaink és a kor gon-dolkodói.

A szabály, miszerint az öröklött jellemvonásokat génekbe kódolva lehet örökíteni, ki-zárja a külsõ minõségi vonásokat. Csak belsõ személyiségjegyek adhatók tovább. Ha egy bizonyos ember bizonyos jellembeli vagy személyiségi vonásokkal rendelkezik, feltételez-hetjük, hogy a gyermekeiben is meglesznek ezek a tulajdonságok, viszont nincs okunk azt feltételezni, hogy a leszármazott továbbviszi az apja sajátos meggyõzõdését és hitét. Le-het egy apa meggyõzõdéses híve a demokráciának, aki még az életét is hajlandó kockára tenni érte, de akkor sem zárható ki, hogy a fia kommunista vagy ne adj Isten, véres szájú fasiszta lesz.

Hogyan örökölhetõ a szeretet?

Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy mi örökölhetõ õseinktõl és mi nem, és szilárd meg-gyõzõdésünk, hogy hit és érzelem nem közvetíthetõ géneken keresztül, látnunk kell, hogy elég nehezen igazolható az az állításunk, miszerint minden zsidó örökli az Örökkévaló irán-ti szeretetet. Hogyan lehet örökölni ezt a szeretetet? Mint hangsúlyoztuk, Ábrahám fiatal korában felismerte a Teremtõt, és ennek eredményeként vágy ébredt benne, hogy szeres-se az Örökkévalót, és hogy egész lényét az Õ szolgálatának szentelje. Miért örökölték vol-na ezt a szeretetet a gyermekei? Megvolt bennük az az intuíció és lelki mélység, hogy az általánosan elterjedt bálványimádás és pogányság közepette fölfedezzék a Teremtõt? Ugyanolyan készséggel hajlandóak voltak meghalni ezért a Teremtõért, sõt még a fiaikat is feláldozni Érte, mint Ábrahám? Vajon Ábrahám gyermekei ugyanúgy törekedtek a Örökké-való megtalálására, s ébredt-e bennük eközben olyan mérhetetlen szeretet Iránta, hogy kiérdemelték ezt a Teremtõ utáni csodálatos vágyakozást?

Mikor azt mondjuk, hogy a zsidó népnek természete – ahogyan azt Maimonidész egy-értelmûen kimondja a Misne Tórában – az együttérzés és a könyörületesség, megértjük, hogy plántált és örökített ilyen erényeket a zsidó jellembe Ábrahám õsapánk, aki szemé-lyében maga volt a megtestesült együttérzés és kedvesség. Ezek a jellemi és érzelmi tu-lajdonságok és hasonlók átadhatók a soron következõ nemzedékeknek. De hogyan állíthat-juk azt, hogy az az Örökkévaló iránt érzett szeretet, amit Ábrahám táplált a szívében, magján keresztül szintén öröklõdött? Miért állítják olyan makacsul a chászidok, hogy mert Á szeretette az Örökkévalót, azért a gyermekei is szeretik?

Valójában még a könyörület és együttérzés öröklése sem érthetõ teljesen, mivel még a korábban tárgyalt örökölhetõ jellemvonásokról sem jelenthetõ ki egyértelmûen, hogy biztosan átszállnak az apáról a fiúra. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az esetek többségé-ben a fiú örökölt jellemvonásai hasonlóak az apjáéhoz, vagy azonosak azzal, de ez termé-szetesen nem mindig van így. Egyetlen szülõ is hozhat a világra teljesen eltérõ tulajdonsá-gokat hordozó gyermekeket. Sõt: még ha ezek a tulajdonságok valóban átszármaznak is, akkor is legföljebb csak az elsõ vagy a második nemzedékre. Értelmetlen dolog azt feltéte-lezni, hogy egy bizonyos tulajdonság ötven-száz nemzedéken keresztül is öröklõdik.

És mi itt mégis azt mondjuk, hogy a nemzedékek végezetéig minden egyes zsidó örökli azokat a tulajdonságokat, amelyekkel õsapáink rendelkeztek, s hogy nem csupán az együttérzést és a könyörületet, hanem az Örökkévaló iráni eredendõ szeretetet is!

Az erény és a lényeg különbsége

A lényegi karakter szempontjából három kategóriában oszthatjuk az embereket. Elõ-ször ott vannak a genetikusan nem programozott, s ilyenformán nem minden nemzedék-nek továbbadott tulajdonságok. Második ott vannak az általában, de nem szükségképpen öröklõdõk. Végezetül, ott van a legbensõ mag, az ember legbensõ lényege, amelynek át kell szállnia és mindig át is száll a következõ nemzedékre. Ezek alatt azok az elemek ér-tendõk, amelyek az emberrel együtt születõ emberi tulajdonságok és jegyek. Ezek okvet-lenül öröklõdnek egyik nemzedékrõl a másikra.

A vélemény, a beállítottság és a világszemlélet nem öröklõdik át a következõ nemze-dékekre, mivel ezek egy egyén külsõ aspektusai, semmiképp sem az ember integráns ré-szei. Az egyén hite és meggyõzõdése nem tartozik hozzá az ember mint olyan meghatáro-zásához. Természetesen abszurdum lenne azt mondani, hogy az ember politikai irányult-sága és állásfoglalása, és bizonyos dolgokkal kapcsolatos nézete meghatározza, hogy em-ber-e vagy sem. Sokkal logikusabb a feltételezés, hogy miután valaki megszerzi azokat a tulajdonságokat, amelyek révén ember az ember, ehhez még bizonyos hitek, meggyõzõ-dések és állásfoglalások is társulnak, amelyek személyiségének kiegészítõ tényezõivé vál-nak. Tehát az embernek van véleménye, és nem a vélemény teszi az embert. Következés-képp ezek a hitek és meggyõzõdések tekinthetõk ugyan az ember tartozékának, de nem lényegi alkotóelemei. Az ember ugyan érezheti ezeket a dolgokat, de nem lényegi és nem szerves alkotói ember mivoltunk meghatározásának.

Ennek egyik bizonyítéka az is, hogy ezek az érzelmek és álláspontok nagyon gyakran változnak. Ma így érez valaki és ezt szereti, holnap, miután érettebbé válik vagy jobban informálódik, az egész hozzáállása megváltozhat. Amit ma szeret, attól holnap undorodik, ami ma vonzza, holnap taszíthatja. Az érzelmeknek ez az ingatag és változékony mivolta annak tulajdonítható, hogy ezek az érzelmek és tulajdonságok nem tartoznak az igazi én-jéhez, ennélfogva hullámzóak.

Ezek a hitek és meggyõzõdések, mivel nem velünk született tulajdonságok, nem is örökletesek. Az olyan dolgok, amelyek nem integráns részei az apának, nem szállnak át a leszármazottjára.

Másfelõl viszont az olyan személyiségjegyek és tulajdonságok, mint a kedvesség és az éles elméjûség, egy mélyebb emberi forrásból fakadnak. Szigorúan véve ezek nem kül-sõ jellegû dolgok, mint a meggyõzõdés és az alapállás. Az egyik ember a puszta természe-te folytán lehet jó és nagylelkû, a másik gonosz és bosszúálló. Az egyik ember természeté-tõl fogva hajlik a bõkezûségre, az másik inkább az önzésre. Ezek a jellemvonások mélyen gyökereznek, és nyilvánvaló, hogy nem változnak egyik pillanatról a másikra. Az ereden-dõen önzõ embernek óriási erõfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy jó legyen. Azok az em-berek, akiket a természetes hajlandóságuk arra indít, hogy elõször mindig önmagukra gondoljanak, nagyon elszántan kell munkálkodniuk azon, hogy elsõ gondolatuk a felebarát-juk legyen.

A jellemvonások, noha mélyebb forrásokból fakadnak, mégsem részei az ember esz-szenciájának. Az ember képes õket megváltoztatni, de ez nagy erõfeszítést kíván tõle. Amikor valaki eléggé eltökélten törekszik a természete és a hajlamai megváltoztatására, és ennek érdekében mindent megtesz, sikerrel fog járni. A hit nélkül, miszerint az ember integráns képessége, hogy változtasson a természetén, nincs alapja semmiféle vallási, etikai és morális törvénynek. Ennek ellenére, mivel ezek a jellemzõk mélyebben vannak beágyazódva az emberbe, átöröklõdhetnek egyik nemzedékrõl a másikra.

Az ember esszenciája

Mi az ember kvintesszenciája, a puszta meghatározása és összetétele? Az, hogy az ember ember, és nem majom vagy valamilyen másfajta állat, nem csupán jellemzõje az embernek, mint az, hogy jó vagy rossz. Nem is kiegészítõ vagy szerzett része az ember-nek, mint például a véleménye. Az, hogy az ember ember, a legvégsõ esszenciája. Az esz-szencia változtathatatlan és elpusztíthatatlan. Hiába is próbálnánk minden elképzelhetõ eszközzel változtatni ezen az emberi mivolton, nem sikerülne: az ember örökre ember marad. Képes úgy viselkedni, mint egy megvadult gorilla, tud úgy hintázni, mint egy csim-pánz, tud úgy gondolkodni, mint egy szamár, de ettõl még mindörökre ember marad.

A breszlávi rabbi Náchmán egyik híres meséje épp arról szól, hogy az ember képtelen változtatni az ember mivoltán.

Élt egyszer egy király, akinek a legidõsebb fia, a trónörökös pulykának hitte magát. Roppant kínos volt ez a királynak, mivel a fia a díszvacsorákon, a külföldi méltóságok je-lenlétében pulyka módjára rikoltozott, és a földrõl csipegette föl a lehullott morzsákat. A király mindent megpróbált, hogy segítsen háborodott fián. Elmegyógyászokat és pszicho-lógusokat hozatott, de mikor azok megpróbálták meggyõzni a fiát, az mindig ugyanazzal a pulykarikoltással válaszolt.

A király végül elhozatott egy híres bölcset, aki megígérte, hogy kikúrálja a királyfit. A bölcs pulykának öltözött, leült a trónörökös elé, és pulykahangokat kezdett hallatni. A trónörökös meglepõdött, és megkérdezte a bölcset, hogy pulyka-e, amire a bölcs igenlõen válaszolt. – Remek – mondta a trónörökös –, akkor most már van társaságom. – Nekifog-tak együtt csipegetni a padlóról.

Másnap a még mindig pulykának öltözött bölcs elõvett egy villát, és azzal kezdte enni a hulladékot. A herceg meglepõdött: – Én azt hittem, hogy pulyka vagy! – kiáltott fel. – Az is vagyok – válaszolta a bölcs. – De ki mondta, hogy egy pulyka nem használhat villát? – A trónörököst meggyõzte a válasz, és õ is villát kezdett használni.

Másnap a bölcs egy tányért hozott. A trónörökös most sem értette, de a bölcs meg-nyugtatta, mondván teljesen rendjén való, hogy egy pulyka tányért használjon.

Harmadnap a bölcs öltönyben jelent meg, és asztalnál evett. A bölcs példáján felbá-torodva a herceg is ezt tette, de közben mindvégig pulykának hitte magát. Egy idõ múltán kezdett úgy viselkedni, mint egy normális ember. A király roppant elégedett volt, noha a herceg még mindig abban a hiszemben cselekedett, hogy amit tesz, az pulykakörökben mind teljesen megszokott dolog. Természetesen nem nagyon számított, hogy mit gondolt, mert azzal sose változtatta meg a tényt, hogy ember, és nem pulyka.

Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy bárhogy viselkedik is, akár pulykaként vagy más állatként is, attól az ember még ember marad.

Az ember képes bármit megváltoztatni magán – kivéve azt, hogy ember. Mivel ez így van, ezért elkerülhetetlen, hogy az embernek ezt kvintesszenciális jellemzõjét minden nemzedék örökölje. A külsõ jellemzõk vagy átöröklõdnek, vagy nem, de az ember esszen-ciájának tovább kell adódni. Minden faj magafajtát nemz. Ember csak embert szül.

Esszenciává vált kapcsolat

A kötelék, amelyet Ábrahám õsapánk létesített az Örökkévalóval, nem öltötte se meggyõzõdés, se érzelem formáját: ez nem csupán pszichikai kapocs volt. Ábrahám és az Örökkévaló kapcsolata az elõbbi részérõl odáig fejlõdött, hogy már lénye szerves részévé vált: szinte beépült a génjeibe! Másként fogalmazva: ugyanúgy, ahogyan Ábrahám Avinu ember volt, ugyanúgy, a puszta lényénél fogva állt kapcsolatban az Örökkévalóval. Az Örökkévalóhoz való vonzalma és kötõdése a lénye valós genetikai tényezõjévé vált.

Korábban vizsgálat tárgyává tettük annak a különbségi skálának a különbözõ nézõ-pontjait, amit Ábrahám és a világ népei mutatnak. Fõ célunk annak demonstrálása volt, hogy Ábrahám esetében mindezek a dolgok – az elkötelezettsége, az odaadása, és a isteni dolgok iránti szenvedélye – nem egyszerûen véletlenszerûek, önkényesek és felvett jelle-gûek voltak, hanem lénye alapvetõ sajátosságai.

Az esszenciális szeretet sokkal hatalmasabb mindenfajta érzelmi kötõdésnél. Nincs semmi, ami háttérbe szoríthatná. Semmivel sem kisebb, mint az önszeretet. A zsidónak az Örökkévalóval való kapcsolat ugyanolyan létfontosságú, mint az élete. Mindent hajlandó feláldozni, hogy ne kelljen elszakadni az Örökkévalótól. Ez a kapcsolat az esszenciájába van ágyazódva. Amikor egy zsidó bûnt követ el, s ezzel kockára teszi ezt a mindennél drá-gább kapcsolatot, akkor csak azért teszi, magyarázza Maimonidész, mert (rossz) hajlamai tévútra vezetik, és eltompítják benne azt a hatalmas vágyakozást, amellyel egy akar lenni az Örökkévalóval. Ha azonban a gonosz hajlam megtévesztõ manõvereire fény derül, és a zsidó esszenciája ismét érvényesülhet, többé nincs semmi, ami háttérbe szoríthatná azt az eredendõ kapcsolatot, amit a zsidó fenn akar tartani a Teremtõjével. Zsidó lelke természe-tes módon újra egyesülni kíván forrásával, a Mindenhatóval.

Ezt szem elõtt tartva értékelni tudjuk, milyen mértékben ágyazódott be ez a fajta szeretet õsapáink lényébe. Isten-szeretetük jellemük egyik alapvetõ vonása lett. Ahogyan a növekedés esszenciális része egy növény életének, ahogyan a mozgás szerves része egy állat életének, ahogyan a gondolkodás és tervezés az emberi élet esszenciális aspektusa, úgy vált az Örökkévaló iránt érzett szeretet õsapáink életének állandó részévé. Beépült a lelkükbe, és lényük tényleges részévé vált. Isten-szeretetük jellemük esszenciális és elvá-laszthatatlan részévé vált, nem lehetett megkülönböztetni magától az esszenciától.

Ézsau és Jismáél eltávolodása

Ezek után fölmerül a kérdés, hogy Jismáél és Ézsau miért nem örökölte ezt a szerete-tet, hiszen apjuk Ábrahám illetve Izsák volt. A válasz abban a feleletben található, amelyet az Örökkévaló adott Ábrahámnak Izsákkal kapcsolatban: „Mert Izsákban neveztetik majd el magzatod” – azaz Izsákban, Izsák egy részében, de nem Izsák egészében. A vers ilyen-formán kizárja Ézsaut.

Hasonló módon szól a Talmud (Pszáchim 56a.), amikor arról ír, hogyan volt Jismáél Ábrahám fia: „Ábrahám, akitõl Jismáél kiment, Izsák, akitõl Ézsau kiment.” Jegyezzük meg, hogy a Talmud a kézenfekvõbb „származott” szó helyett a „kiment” szót használja. Ezek a szavak arra utalnak, hogy Jismáél és Izsák nem voltak a szó igaz értelmében fiak. Inkább „kimentek” az apjuktól. Ábrahám és Izsák csupán biológiai értelemben volt a nem-zõjük, mivel Jismáél és Ézsau ahelyett, hogy „kiterjedt” volna tõlük, vagy utánozta volna õket, „kiment”, mintha leválasztották és eltávolították volna. Sõt: életükkel is „kimentek” apjuktól. Elhagyták apjuk vallását, monoteista hitét, amelyeknek elterjesztéséért azok oly sokat küzdöttek. Lényegében véve elhagyták apjuk karámját, és visszamentek a pogány sokaságba.

A gérek

Felmerül egy másik kérdés, mégpedig a betértekkel kapcsolatban. Ha a zsidó olyan magasztos entitás, hogy ennyire távol áll a teremtéstõl, akkor hogyan léphetnek a betér-tek a zsidó nép soraiba?

Erre a kérdésre a Talmudból kapható válasz: „A betért az újszülöttel egyenlõ.” Úgy mondják, hogy amikor valaki betér, leveti elõzõ létét és jellemét, és egy egészen más módon lép ismét a világba. És ebben az átalakulásban veszi föl az egyedülálló zsidó identi-tást.

Ahogyan a Mindenható Ábrahámot, Terách fiát az elsõ zsidóvá alakította, s bevezetett egy új entitást, amely messze meghaladta a teremtett valóságot, ugyanúgy plántálja bele Önmagát, a zsidó lelket mindenkibe, aki a zsidó törvény követelményeinek megfelelõen betér. Ez a lélek azután már átszármazik az illetõ leszármazottaira, és így õk is a zsidó nép tagjai lesznek.

Ez az elv lehetõvé teszi számunkra, hogy felfogjuk, miért vesszük olyan komolyan a judaizmusban a betérést, és miért figyelik a rabbik fürkész tekintettel, hogy õszinték-e a betérni szándékozó indokai. A judaizmusra való áttérés az én alapvetõ átalakulásával jár: ez nem csupán egy névváltozás vagy egy kötõdés megváltoztatása. Az ilyen átalakulás fölemeli az embert, és beleplántálja a betárni szándékozóba az isteni nesamát. Ehhez a folyamathoz az Örökkévaló cselekvõ részvételére van szükség, ami a Tóra elveinek és iránymutatásainak követésével jön létre, mivel az Örökkévaló a Tórán keresztül tudatja az emberrel, hogyan emelkedhet föl, hogyan közelítheti meg és foghatja föl az Istenit.

A ZsTsZ téli szemeszterének témakörei itt találhatók: http://www.zsido.com/zstsz/index.htm
A ZsTsZ téli szemeszterének órarendje itt talaható: http://www.zsido.com/zstsz/orarend.htm